Fanfic fordítás: Az a három szó - 28. fejezet

Ismét egy új fejezethez érkeztünk, ami ráadásul egy roppant izgalmas rész lesz. Nem csak harcolni fogunk, hanem komoly beszélgetésre is sor kerül. Na meg elhangzik az a három szó. Csak kérdés, melyik három...

Köszönjük Mártinak a fordítást. Jó olvasást!

Az eredeti történetet ITT találjátok!

28. fejezet

JEANINE


- Caleb, hozzá tudunk már férni a Bátrak biztonsági fájljaihoz? – kérdezem. Kezd idegesíteni a helyzet. Már több mint egy hete próbálkozunk, és egy Művelt sem tudja megadni az információt, amire szükségem van.

- Nem, Jeanine. Szerintünk levették azokat a fájlokat a szerverről.

Nem ezt akartam hallani. Máshogyan nem tudom megkapni a szükséges információt. Jack Kangnek mindig vannak titkos aktái az Őszintéknél, de már rég rájöttünk, hogy senki nem fér hozzájuk. Talán használhatnám rajta a saját igazságszérumát, akkor megtudnék mindent, amit akarok, vagy még többet is. Ezt az ötletet megtartom későbbre.

Caleb bebizonyította, hogy sokkal nagyobb nyereség, mint gondoltam. Nem olyan okos, mint az apja, ami előny. Sokkal könnyebb lesz így manipulálni az igazságot. Az apja mindig túl erkölcsös volt nekem. Attól, ahogy el tudta hagyni a Művelteket, és Natalie-val az Önfeláldozókhoz menekült, még mindig rosszul vagyok. De most bosszút állok, itt van a fia, ahogy akartam.

Új terv kell. Nem tudom, hogy Marcus képzelődött-e, vagy van igazság abban, amit Tobiasról mondott. Azt hiszem, itt az ideje, hogy új szintre emeljük a dolgot. Kell lennie valakinek, aki hajlandó beszélni arról, ami történt. Lehet, hogy kilenc éve volt, de senki nem felejti el, ami akkor történt.

- Caleb, beszélnem kell az újság szerkesztőjével. Összehozunk egy találkozót ma?



TRIS


Bemegyek a hálóterembe, ahol egy csapat felavatott áll Peter körül, aki újságot tart a kezében. Rám néz, és olvasni kezd.

- Az Önfeláldozó vezető gyerekeinek tömeges elvándorlását nem lehet figyelmen kívül hagyni, vagy a véletlennek tulajdonítani. Beatrice és Caleb Prior, valamint Robert Black legutóbbi csoportváltása megkérdőjelezi az Önfeláldozók értékeit és tanításait. Mi másért lehet, hogy ilyen fontos emberek gyerekei úgy döntenek, hogy az életmód, amiben felnőttek, nem nagyszerű? Vagy van más vészjósló felfedezés? Mindenki emlékszik Evelyn és Tobias Eaton kilenc évvel ezelőtti szörnyű meggyilkolására. Azt utóbbi időben felkeltette a figyelmünket, hogy talán nem is igaz. Mit próbálnak rejtegetni az Önfeláldozók? Tobias Eaton még mindig életben van? Mi másért lenne annyi elvándorlás? A vezetők gyerekei tudják a választ a kérdésekre? Milyen messzire nyúlik a korrupció? Itt az ideje egy új kormánynak? Egy új rendszernek, amely jólétre vezet minket, és megszünteti a szegénységet, amelyben a város volt oly sokáig az Önfeláldozók vezetése alatt.

Nem hiszem el, amit hallok. Tobias életben van? Ez nem lehet igaz, láttam, ahogy elvitték a holttestét. Ez hogy történhet? Új életet kell kezdenem új barátokkal, és olyan szabadsággal, ami előtte soha nem volt. Ez csökkentette a bűntudatomat, a fájdalmamat. Molly kérdése ránt ki a gondolataimból.

- Ez igaz, Szerencsétlen? Tobias Eaton életben van? Mondd meg az igazat. Az Önfeláldozók csaló hazugok?

Annyira dühös vagyok. Legszívesebben darabokra tépném. Éppen rá akarom vetni magam, amikor Christina és Will megragadja a karom.

- Hagyd, éppen ezt a reakciót várta – súgja Will a fülembe, ahogy kivonszol a szobából, miközben Molly, Peter és Drew nevet.



NÉGYES


Az edzőteremben állok, és várom, hogy mindenki megérkezzen. Ma vannak az utolsó küzdelmek. Aztán a felavatottak pár napot pihennek. Tris Christinával és Willel jön be, akik hihetetlenül közel állnak mellette. Úgy tűnik, mindketten fogják a karját, és ez nem baráti gesztus, mint amikor belekarolunk valakibe. Úgy tűnik, próbálják lefogni. Furcsa.

De akkor meglátom a pillantását. Olyan tűz van a szemében, amit soha nem láttam. Nem a megszokott éberség, hanem harag. Fogalmam sincs, mi folyik itt, de meg kell próbálnom kideríteni. Menjenek le ezek a küzdelmek, aztán kiderítem, mi folyik itt.

Feléjük fordítom a táblát, így mindenki láthatja, hogy kivel fog megküzdeni ma. Trisre nézek, és remélem, hogy elbír Mollyval. Fejlődik, de még eltart egy ideig, amíg jó harcos lesz. Ahogy Tris a táblára néz, látom, hogy halvány mosoly jelenik meg az arcán, és mond valamit Christinának. Bármit mondott is, elég volt Christinának, hogy elengedje a karját. Nyilvánvalóan Mollynak köze van ahhoz, amit Trisszel történt ma reggel.

Elkezdődtek a küzdelmek. Willtől és Myrától ásítozok, annyira unalmas. A következő meccstől sem számíthatok jobbra. Christina biztosan feltörli a padlót Allel. Még mindig nem értem, miért jött a Bátrakhoz, soha nem illett ide. Még ha alkalmas is, nem olyan a személyisége. Majdnem sajnálom a srácot. A nyugdíjas otthonban jó munkaerő lesz. Hatalmas termetű, így jó lesz a fizikai munkára. Bár lehet, hogy kicsit szelíd az ott élő keménykötésű Bátrakhoz.

Peter és Edward következik, amikor Apa besétál. Ez nem jelent jót; nem gyakran jön az edzőterembe, amíg folyik a beavatás. Megáll mellettem, és figyeli a küzdelmet. Tris és Molly jön. Bemennek a küzdőtérre, a figyelmemet pedig eltereli, hogy Apa felemel egy darab papírt.

Ahogy olvasom a papírt, úgy érzem, rosszul leszek.

- Honnan tudja? – kérdezem Apától.

- Biztosan Marcustól – mondja Max. Aztán leesik. Emiatt volt Tris olyan ideges reggel, látta az újságcikket.

- Tennünk kell valamit, Négyes.

Tudtam, hogy eljön ez a nap, a két évvel ezelőtti Választási Ünnepségem óta.

- Nekem kell, Apa. Nekem kell tennem valamit – mondom.

Félbeszakítja a beszélgetést, hogy Christina és Will a nevemet kiáltja. Odanézek, és látom, hogy Tris a már eszméletlen Mollyt rugdossa. Berohanok a küzdőtérre, megragadom a karját, és elrángatom a csúnyán összevert Mollytól. Próbál elhúzódni tőlem, én pedig megragadom a derekát, és elfordítom Mollytól, így nem tud neki több kárt okozni.

- Peter, Drew! Vigyétek Mollyt a gyengélkedőbe! – utasítom őket. – Mindenkinek van három pihenőnapja a második fázis előtt. Holnap este kiteszem a helyezéseket. Elmehettek.

Tris próbál indulni, de megszólalok: - Te nem. Beszélnünk kell!

- Négyes, később beszélünk – mondja Apa. Bólintok, és figyelem, ahogy kimegy az edzőteremből.

Elengedem Trist, és megfogom a kezét.

- Gyere – mondom, miközben kihúzom az edzőteremből.

- Hova megyünk? – kérdezi.

- Először megyünk, és szedünk össze neked néhány ruhát. Aztán visszajössz a lakásomba, és lezuhanyozol. Aztán van valami, amit meg akarok mutatni – mondom.

- Négyes, nem igazán van hozzá kedvem.

- Tudom, láttam az újságcikket. De nem szeretnél a változatosság kedvéért egyedül zuhanyozni? – mondom. Remélem, egy forró zuhanytól megnyugszik. Fogalmam sincs, mit érez most. Ott a felfedezés, hogy lehet, hogy élek, és azt adrenalinlöket a küzdelemtől. Biztosan összezavarodtak az érzései. Ráadásul tényleg szeretném tudni, mit érez irántam. Tobias iránt, nem Négyes iránt.

Még mindig nem tudom, hogyan mondjam el neki, hogy élek. Tudom, hogy nem is kell elmondanom. De ha kiderül, akkor örökké gyűlölni fog, amiért nem mondtam el. Lehet, hogy egyébként is örökké gyűlölni fog. Inkább azért gyűlöljön, mert őszinte voltam vele, mint azért, mert nem. Csak remélhetem, hogy egyáltalán nem gyűlöl.

***

A lakásomban ülök, és várom, hogy Tris végezzen a tusolással, amikor kopognak az ajtón. Kinyitom, és Charlie áll ott.

- Négyes! – kiáltja, és a karomba ugrik.

- Charlie! – Magamhoz ölelem. – Mit csinálsz itt?

- Hiányoztál, és köszönni akartam.

Tris épp akkor lép be a szobába.

- Tris! – mondja Charlie. Kibújik az ölemből, és megöleli Trist.

- Szia, Charlie! – mondja Tris.

- Négyes, miért van itt Tris?

- Tessék? – kérdezem. Kicsit megzavar a kérdés.

- Soha nem volt még csinos lány a lakásodban – mondja Charlie. Tris próbál nem kacagni, én pedig elvörösödök. Lehetne ez még kínosabb? Nem hiszem.

- Kész vagy? – kérdezem Tristől. Próbálok megszabadulni amilyen gyorsan lehet. Tris biccent.

- Mire?

- Az nem a te dolgod – mondom Charlie-nak.

- Randira mentek? – kérdezi Charlie. Oké, ez most megint kínos.

- Charlie! – mondom. Remélem, hogy egy kilencéves is megérti, hogy azt próbálom neki mondani, hogy fogja be anélkül, hogy kimondanám.

- Nem akarok veled menni a randira, Jake-hez megyek játszani – mondja Charlie.

- Van barátod, Charlie? – kérdezi Tris.

- Nem! Júj, az undorító lenne – mondja. Mindketten nevetnek.

Trishez lépek, kinyújtom felé a kezem, és az ajtó felé húzom, Charlie-val a nyomunkban.

- Elmondom Zeke-nek, hogy fogtátok egymás kezét – mondja Charlie. Azzal kirohan a lakásból, mielőtt elkaphatnám. A fejemet rázom. Bárcsak távol tudnám tartani egymástól Charlie-t és Zeke a következő, nem is tudom, örökre. Soha nem lesz jó vége, ha szövetkeznek ellenem. Ők ketten azok, akikről tudom, hogy ki tudják hozni belőlem a legrosszabbat.

- Aranyos – mondja Tris.

- Néha – mondom. Mindketten nevetünk.

A Kút felé megyünk, amikor Tris megszólal: - Hova megyünk?

- Egy olyan helyre, ahol el szoktam bújni minden elől. Gondoltam, neked is tetszene.

Egy keskeny ösvényen lemegyünk a szakadék aljában lévő sziklákhoz. Nem sokkal az után találtam ezt a helyet, hogy a Bátrakhoz jöttem. Itt szoktam ülni órákig. Nem csináltam semmit, csak élveztem a zúgó folyó moraját.

Elérjük az ösvény végét, és átvezetem Tris a csipkézett sziklákon, amíg megtaláljuk a lapos sziklát, amit ücsörögni szoktam. Leülök, Tris pedig leül mellém.

- Szóval, hogy érzed magad? – kérdezem.

- Jól vagyok. Nem fáj semmi a küzdelem után – mondja.

- Nem így értettem, Tris.

- Tudom – mondja.

- Ha nem akarsz róla beszélni, akkor nem kell – mondom.

- Nem tudom, mit mondjak, Négyes. Annyi minden jár az eszemben, de ugyanakkor semmi. Úgy érzem, mintha valahol a zsibbadtság és a robbanás között lennék.

Egy ideig hallgatunk. Nem kínos a csend. Aztán újra megszólal.

- Úgy érzem, mintha végre újra elkezdtem volna élni. Mintha az utóbbi kilenc évben nem éltem volna.

Nem mondok semmit. Érzem, hogy beszélni fog még, így csak várok.

- Azt akarom, hogy életben legyen, tényleg. De aztán, amikor erre gondolok, dühös leszek. Miért nem mondta el, hogy életben van?

- Talán nem tudta – mondom. Egy részemnek tényleg bűntudata van. Hogy tarthatom tőle vissza az igazságot? Bárcsak tudná, hogy mennyire el akartam mondani. Hogy könyörögtem apámnak, hadd láthassam, és hogy csak egy hajszálon múlott, hogy nem mentem oda hozzá, és mondtam el az igazat.

- Talán? Bár nem csak ezt mondtam neki. Hiányzik. Nagyon hiányzik. Annyiszor bajba kerültünk. Apám nem értette. Caleb mindig olyan jó volt, de én nem. Szerettem együtt lógni Tobiasszal.

Nem csináltunk semmit, csak feküdtünk a réten az Önfeláldozók közelében. A szél lengedezett körülöttünk, mintha a rét részei lennénk.

Emlékszem azokra a napokra. Általában a nyári szünetekben volt, amikor segítenünk kellett volna ételt osztani a csoportnélkülieknek. Kiszöktünk, és elrejtőztünk a réten. Vicces volt.

- Anya úgy tűnt, mindig megértette. Gyakran falazott nekem. Caleb mindig próbált beárulni. Szerintem féltékeny volt, hogy Tobias és én barátok voltunk. Rá emlékeztetsz – mondja.

- Én?

- Igen. Ugyanolyan játékos nézésed van. Amikor tudod, hogy olyasmit csinálsz, amit nem kellene.

- Mint most? – kérdezem.

A szemembe néz, én pedig odahajolok, és megcsókolom. Biztos vagyok benne, hogy most is úgy nézek, mert tudom, hogy nem kellene ezt tennem. Megérdemli az igazságot. De lehet, hogy soha többé nem tehetem meg, ha megtudja az igazat.

Nem tudom, hogy történt, de Tris az ölemben ül. Csókolózunk, ami határozottan egyre forróbb lesz. A kezem a pólója alá csúszik a hátán. Neki van a legpuhább bőre. Aztán Tris elhúzódik egy kicsit.

- Mi a baj? – kérdezem. Valami rosszat tettem? Fogalmam sincs, még sose voltam ilyen helyzetben.

- Miért én?

- Tessék? – Teljesen összezavarodtam.

- Miért én, Négyes? Bármelyik lányt megkaphatod a Bátrak között. Nem értem, miért velem akarsz lenni – mondja.

- Nekem csak te vagy, Tris – mondom.

- Csak most ismertél meg, Négyes. Hogy lehetnék mindig csak én? – kérdezi.

- Komolyan. – Mit gondolok komolyan? Azt, hogy mindig csak ő volt nekem, de ezt nem tudhatja meg. – Amíg le nem ugrottál a hálóba, soha nem vettem észre senkit. Nem érdekelt senki más.

- De nincs bennem semmi különleges, Négyes. Nem vagyok szép, túl vékony vagyok. Nem tudok nyújtani neked semmit – mondja.

- Ez nem arról szól, hogy mit tudsz nekem nyújtani, Tris. Szerintem azt sem tudom, hogy érted. Tetszel. Tetszik, ahogy kinézel. A többi Bátor lány soha nem érdekelt, nem úgy, ahogy te – mondom. Úgy hangozhat, mintha komplett idióta lennék; nem értem, hogyhogy nem látja, hogy milyen gyönyörű. De aztán eszembe jut, hogy Önfeláldozó volt. Annyi minden van, amit a Bátor-lét alatt elfelejtettem. Különösen, hogy milyen visszafogottak az Önfeláldozók.

- Úgy értem, nem tudom, hogyan mondjam el. A Bátor lányok, ők biztos kaphatók lennének, tudod – mondja.

- Tris, te vagy az első lány, akit megcsókoltam – mondom.

- Ó, szóval te még nem… tudod… - mondja. Elpirul.

- A szexre gondolsz? – mondom. Remélem, jól értem, amit mondott.

Bólint.

- Tris, te vagy az egyetlen lány, akivel kapcsolatban a szexre gondoltam – mondom. Aztán rájövök, hogy mi hagyta el a számat. Érzem, hogy Trist kényelmetlenül érinti a beszélgetés.

- Komolyan – mondom. Próbálom megtalálni a helyes szavakat, hogy nehogy azt higgye, csak azt akarom. – Nem tudom, mit csinálok itt. Még soha nem voltam ilyen helyzetben. Tudom, mit akarok. De nem csak arról van szó. Te több vagy annál. Tudom, hogy mit érzek, tudom, hogy érzek irántad. És ettől lesz minden zavarba ejtő és kusza. Nem tudok tisztán gondolkodni, amikor veled vagyok.

- Én is így érzek – suttogja.

Felemelem az állát, így kénytelen a szemembe nézni.

- Együtt meg tudjuk oldani. – Lehajolok, és megcsókolom. Ügyelve arra, hogy lágy legyen, és lassú. Nem olyan éhes, heves csók, mint néhány perce.

- Vissza kellene menned a hálóterembe – mondom.

Visszasétálunk a hálóterem felé. Amikor elérjük az ajtót, Tris felém fordul.

- Köszönöm a mai napot.

- Tris, ha mondhatnál valamit Tobiasnak, mi lenne az?

Egyenesen a szemembe néz, és azt mondja: - Szeretlek, Tobias Eaton. – Olyan, mintha tudná. Rájött, hogy én vagyok Tobias. Nekem mondja ezeket a szavakat, vagy túl sokat képzelek mögé?

Lehajolok, és az ajkam súrolja a fülét. A fülébe súgom: - Én is szeretlek, Beatrice Prior.

Döbbent arccal, és tágra nyílt szemmel húzódik el.

- Itt vagy. Már éppen keresni akartunk – mondja Christina. – Gyere, megyünk vacsorázni.

Christina és Will magukkal húzzák Trist.

- Te is jössz velünk, Négyes? – kérdezi Will.

- Nem, még van egy kis munkám, amit meg kell csinálnom – mondom. Csak állok, és figyelem, ahogy távolodnak az étkező felé. Látom, hogy Tris visszapillant, de túl messze van ahhoz, hogy olvasni tudjak az arcáról.