Fanfic fordítás: Önzetlen döntések - 34. fejezet


Kicsit megkésve ugyan, de meghoztuk az Önzetlen döntések új fejezetét! Folytatódik az izgalom, sőt most merülünk csak bele igazán az eseményekbe. Persze jóra nem nagyon kell számítani, elég mély és fájdalmas fejezet elég nézünk.

Jó olvasást!

A fordítás Niki érdeme!

Az eredeti történetet ITT olvashatjátok.



34. fejezet



TRIS



Hosszú ideig nem látom újra Calebet.

Fogalmam sincs, hogy pontosan milyen régóta, de óráknak tűnik.

Az idő felét a kis cellában sétálva töltöm, a másik felét pedig a falhoz nyomódva, próbálva emlékezni arra, hogy mikor ettem utoljára.

Mikor az ajtó végre nyikorogva kinyílik, gyorsan lábra állok, végigfuttatom a kezem a hajamon, mintha ez valahogy segítene abban, hogy szalonképesebbnek tűnjek.

Mintha számítana.

Csak félig vagyok meglepve attól, hogy Jeanine áll az ajtóban.

Mint általában, így most is el vagyok ragadtatva a tökéletes megjelenésétől.

Sosem tudtam, hogyan talál rá időt, hogy ennyire összeszedettnek tűnjön, mikor annyi életet tart a tenyerében.

- Beatrice – mondja üdvözlésképpen, mielőtt elindul felém, cipősarka furcsa kopogó hangot hallat a padlón.

Egy pillanatig megfigyel engem, majd megdönti a fejét.

- Hogy vagy?

A hangja együtt érző, de nem valódi.

Nem lehet az.

A kérdés furcsának és idegennek tűnik.

Tudom, hogy nem érdekli az, hogy érzem magam, még akkor sem, ha kérdezi.

Egy másodpercig bámulom a padlót, majd megvonom a vállam.

Hogyan másképp kellene válaszolnom?

Ajkai mosolyra húzódnak.

- Nagyon jól teljesítesz a tesztjeiden. Szerettem volna megköszönni. – A hangja szinte már dallamos, mint amikor egy anya altatót énekel.

Megnyugtató lenne, ha nem tudnám, hogy Jeanine az a típusú nő, aki elcsábít az édességgel, aztán lecsap rád, mint egy kígyó a fűben.

- Megköszönni, mit?

- Az együttműködésed, természetesen – mondja, a hangja enyhén oltalmazó tónust vesz fel. – Ez valóban felbecsülhetetlen.

- Nem ingyen tettem. Az üzlet az üzlet – mondom éles hangon, csak hogy emlékeztessem rá, egyetlen oka van annak, hogy együttműködöm.

- Bizonyosan az – mondja kissé mosolyogva. – És ez az, amiért itt vagyok.

A gyomrom kényelmetlenül összeszorul.

Összeszorítja a kezét, tekintete a padlón.

- Azt kérted, hogy tájékoztassunk arról, mikorra tervezzük a megsemmisítésed.

Megsemmisítés.

Nem úgy hangzik, mint egy szó, amit arra használsz, hogy leírd, mi fog történni egy valóságos személlyel.

A megsemmisítésről az egy hetes szemét jut az eszembe, de feltételezem, hogy Jeanine számára nem jelentek többet, most, hogy megkapta a teszteredményeit.

Nyelek egyet, egyelőre nem zavartatom magam a válasszal.

- Caleb holnap fogja levezetni az utolsó tesztedet, Beatrice. Azután vissza fognak vinni az orvosi szobába, ahol beadják neked a halálszérumot.

Hallom a szavakat, de még nem igazán nyernek értelmet az agyamban.

- Gyors lesz, és szinte fájdalommentes – folytatja.

- Tekintsd szívességnek.

Hosszú percig bámulom őt, a szám félig nyitva.

- Nem értem – suttogom.

- Holnap lesz a kivégzésed napja, Beatrice. – Olyan tiszta, egyenes hangon beszél, hogy ezúttal lehetetlen félreérteni

Holnap.

Holnap.

Nem állok készen a holnapra.

A holnap túl korai.

A holnap az…

Holnap.

A belsőm egy tekerccsé csavarodik a gondolatra.

Holnap?

- … Holnap… - A szó rövid lélegzetként hagyja el a szám, és mielőtt egyáltalán felfognám, hogy mi történik, elöntenek a könnyek.

Egy dolog tudni azt, hogy meg fogsz halni, de hallani, hogy pontosan hogyan és mikor fog megtörténni, az egészen más.

Az idő hirtelen felgyorsul, és bizonyosan tudom, hogy soha nem lesz belőle elég.

Hogyan jöhetett ez ilyen gyorsan?

Miért vagyok ennyire felkészületlen?

Hangos, összetört zokogás hagyja el a testem, és teljesen erőtlen vagyok ahhoz, hogy megállítsam.

A testem gyászolja a közelgő halálát.

Jeanine egy gyengéd kotyogó hangot hallat a nyelvével, mintha a könnyeim kiábrándítanák.

Nem érdekel.

Végeztem azzal, hogy erős legyek.

Mi értelme?

Nem fog megmenteni.

Most már világos számomra, hogy semmi sem fog.

A falhoz nyomom magam, és hagyom, hogy a félelem, bizonytalanság, és szomorúság teljesen felemésszen.

Kétségbeesetten megtörlöm az arcom, eredménytelenül próbálom kontrollálni a könnyáradatot.

Frusztráltan felnyögök, majd Jeanine-re irányítom a tekintetem.

- Hogy képes ezt tenni az emberekkel? – nyögöm ki.

Oldalra billenti a fejét, végigmér egy pillanatra.

- Te nem egy személy vagy, Beatrice.

Veszek néhány fuldokló, ziháló lélegzetet, majd lassan megrázom a fejem.

- Mi-micsoda?

- Te egy förtelem vagy, egy folt a társadalmon. Ez nem a te hibád, de a dolgok egyszerűen így működnek. Az én feladatom, hogy tisztán tartsam a társadalmat. Te csupán az első vagy a szükséges tisztogatás folyamatában. Boldognak kéne lenned. A többi hozzád hasonló nem lesz olyan szerencsés, hogy ilyen fájdalommentes halálban részesüljön.

A szavaira a könnyek fokozódnak, ha ez egyáltalán még lehetséges.

Gyorsan megfordul, lába egyre közelebb és közelebb halad az ajtóhoz.

- Tartani fogja a szavát? – kérdezem, mire megáll, és szembefordul velem.

- Tobiasról – mondom. – Tartani fogja a szavát az után, hogy…? – Elhalkulok, nem vagyok képes hangosan kimondani, hogy mi fog történni velem.

- Az üzlet az üzlet – mondja csendesen.

A könnyek homályán át figyelem, ahogy Jeanine cipői végigkopognak a padlón az ajtó felé.

Egészen addig, míg meg nem hallom a zárszerkezet kattanását, elfojtom magamban, hogy folytassam a sírást, olyan erőteljesen és hangosan, ahogy csak akarom.

Lecsúszok a padlóra, a tenyerem előttem van a földön, próbálok lélegezni a torkomat elhagyó éles könnykitöréseken keresztül.

Nem állok készen.

Nem állok készen a halálra.


Egy fájdalmas szorítás a mellkasomban emlékeztet arra, hogy nem számít, készen állok-e vagy sem, mert nincs választásom.

A szoba sarkába csúszok, majd összegömbölyödöm, szorosan tartom a térdem, a könnyek még mindig szabadon áramlanak.

Végül álomba sírom magam.



TOBIAS


- Hogy őszinte legyek, azt hiszem, Natalie egy kicsit csalódott, amiért feltűntél – mondom másnap délután Zeke-nek, miközben együtt ülünk a régi hálószobámban.

Zeke felvonja rám a szemöldökét.

- Ó, igazán?

Bólintok.

- Hát igen, mert így most osztoznia kell veled a Bátor rivaldafényben. Azt hiszem, nagyon várta már, hogy szólóban mutathassa be a jártasságát.

- Ez nem lehet! Tris anyukája Bátor volt?

Ismét bólintok.

- Tudom. Én is lesokkoltam, mikor kiderült, de aztán belegondoltam… - Megvonom a vállam.

- Ha Tris Bátornak lett teremtve, akkor örökölnie kellett valahonnan.

Eltelik egy perc, Zeke pedig késleltetve és erőltetetten felnevet.

Megértem.

Jelenleg nehéz bármin is nevetni.

- Tényleg azt hiszed, hogy Tris jól van? – kérdi halkan.

Megállok egy pillanatra.

- … Ezt kell hinnem – motyogom. – Egyszerűen képtelen vagyok… akármi másra gondolni.

Zeke biccent egyet, egy percig elhallgat.

Nem mondja, de olyan világosan látom, hogy mi jár a fejében, mintha a homlokára lenne írva: Uriah, Shauna, és valamennyien a Bátraknál, akikkel törődik.

- Zeke – mondom, teszek felé néhány lépést -, ugye tudod, hogy minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni, hogy segítsünk Shaunának és Uriahnak? Bízol bennem?

- Igen, bízom.

Zeke mindig is teljes mértékben megbízott bennem.

Nem tudom, hogy mit tettem valaha, amivel kiérdemeltem ezt a bizalmat.

- Tudod, én csak aggódom. Akármi is legyen az a szérum… - megrázza a fejét -, nem fog működni Uriah-on. Ha ezzel a módszerrel akarják felfedni az Elfajzottakat…

- Ez nem az. Nem lehet. Lennie kell egy nagyobb képnek - mondom gyorsan.

- Ha ez lett volna a céljuk, Eric egyszerűen lelőtt volna a helyszínen, mikor megtagadtad az injekciót. Az egyetlen olyan dolgot tetted, amitől rettegnek.

- Mi az?

- Nem felelsz meg.

Látom a félelmet a szemében attól, hogy hangosan kimondva hallotta, hogy pontosan mit tett.

A Bátrak minden, amit Zeke ismer.

Ez egyértelműen a legrémisztőbb dolog, amit valaha is tett.

Elfordítom a fejem, és a szérummal töltött fecskendőre bámulok, amit Zeke magával hozott, és ami jelenleg az éjjeliszekrényemen fekszik.

Bámulom néhány pillanatig, figyelve, ahogy a folyadék összegyűlik a fecskendő alsó felében.

Ahogy végigmérem a folyadékot, valami felvillan az agyamban.

- Ó! – mondom ki hangosan, ahogy egy elmélet töredéke kezd összeállni az agyamban.

- Mi az? – kérdi tőlem Zeke.

- Azt hiszem… - kezdem mondani, megdöntöm a fejem.

- Azt hiszem, ők arra használják a szérumot, vagy… egy szérumot, de nem tudom, hogy egy konkrétat-e…

A szavak gyorsan hagyják el a számat, miközben az asztal végéhez rohanok, és felveszem a fecskendőt, közelről megvizsgálom.

- Miről beszélsz?

- A Műveltek. Egy ellenőrzési eljárásként használják a Bátrakon, mint…

- Az agykontrollt? – fejezi be nekem Zeke, lassan feláll.

Gyorsan bólintok.

- Ezért kellett mindenkit beinjektálni a Bátraknál. Így érik el, hogy mindenki értük harcoljon a fedélzeten.

Gyorsan felnézek, a tekintetem összefonom Zeke-ével.

- Ezért rúgott ki téged Eric. Tudta, hogy a szérum nélkül nem fogsz a terv szerint eljárni, így hagyott elmenni.

- Azta… - mondja Zeke halk hangon.

Egy pillanatra folytatom a kezemben levő fecskendő bámulását, majd felnézek Zeke-re, és látom, hogy ő is ugyanezt teszi.

- Ez egy szimuláció? – fújja ki a levegőt.

Hogy telhetett ilyen sok időbe, hogy összeillesszem ezt a kettőt?

Halkan füttyentek egyet.

A Bátrakat gyilkosokká teszi, anélkül, hogy bárki beleegyezett volna.

- Ez őrültség – erősíti meg Zeke.

Oldalra döntöm a fejem, majd végigfuttatom a kezemet a hajamon.

- Ez Jeanine – motyogom.

Egy pillanatig mindketten csendben vagyunk, figyelmünket a szérumra összpontosítjuk, de egy földszintről érkező sikoly kiránt a gondolataimból.

Zeke-kel összenézünk, és mielőtt kimondhatnám a szavakat, Zeke átadja az egyik fegyvert, amivel Natalie korábban ellátott minket.

Együtt megyünk le a lépcsőn, kettesével szedve a fokokat, az adrenalin száguld az ereimben.

Mikor leérünk a nappaliba, az nyüzsög a tanács tagjaitól.

Ez nem szokatlan.

Amióta idejöttem, a ház hemzseg a tanácstagoktól; az viszont szokatlan, hogy a padlón egy nő fekszik, hasánál golyó ütötte seb, ajkán kiáltás.

Az apám mellette térdel, gyorsan beszél a fülébe, halk tónussal, ami úgy látszik, hogy megnyugtatja, de túl messze vagyok, hogy halljam, mit mondanak.

Natalie eltol, kezében egy teli doboznyi elsősegély-felszerelés.

Megérinti apám vállát, ő pedig félremegy az útból, így Natalie elkezdheti a seb kötözését.

- Mi történt? – Olyan érzés, mintha a szavak lassított felvételként hagynák el a számat.

Egészen addig nem is vagyok biztos benne, hogy elég hangosan beszéltem ahhoz, hogy bárki is meghalljon, míg az apán nem válaszol.

- Elkezdődött – mondja inkább a csoportnak, mint nekem.

Egyszerre mindenki elkezd mozgolódni. Páran a padlóhoz mennek, hogy segítsenek Natalie-nak, mások pedig elindulnak a bejárati ajtó felé, néhányan fegyverrel a kézben.

Az apám átnyomul a tömegen, én pedig félig megbotlom a lábamban, hogy felzárkózzak hozzá.

- Mi történt azzal a nővel? – kérdem, mikor végre utolérem.

Egy pillanatra szembefordul velem, kezét a vállamra helyezi.

- A nő, akit az imént láttál, Marina. Megpróbált megállítani egy Bátor tagot, hogy erőszakkal behatoljon az otthonába, ahol a gyermekei aludtak.

A szemében felvillan valami, amit nem igazán tudok elhelyezni.

- Alig jutott el idáig, hogy szóljon nekünk.

Bámulom egy percig, hagyom, hogy feldolgozódjanak a szavak.

- A Bátrak itt vannak? Most?

- Igen.

Ahogy a szavai kezdenek ténylegesen leülepedni, azonnal kiszárad a torkom.

Megtörténik.

Most.

A most az egyetlen esélyem, hogy megmentsem Trist.

Ahogy visszarohanok a nappaliba, látom, hogy Zeke elkezdett segíteni Natalie-nak az elsősegélynyújtásban.

Gyorsan dolgozik, tapasztalt ujjai gézt helyeznek a sebre, majd nyomást gyakorol rá, míg Zeke átad neki egy hosszú ezüst eszközt.

- Most kell mennünk, vagy elveszítjük az előnyünket – mondom erőtlenül mindkettőjüknek.

Zeke felnéz rám, és azonnal feláll, de Natalie marad, ahol van.

- Nagyon sajnálom – mondja, tekintete felvillan, hogy találkozzon az enyémmel.

- Nem mehetek veletek.

Egy pillanatig nem értem az érvelését, aztán észreveszem, hogy körülöttünk mindenki Natalie-t keresi az instrukciókért.

Itt van rá szükség.

- Én vagyok a legjobb az elsősegélyben… - mondja fájdalmas arckifejezéssel.

- Szükségük lesz rám. Itt kell lennem.

Egy pillanatra kettőnk közé néz, és elmondhatom, hogy számára ez egy nehéz döntés.

Velünk akar lenni, saját szemével akarja látni Trist, de a szükség, hogy segítsen másoknak, túl nagy.

- Összpontosítsatok, és bízzatok egymásban. Maradjatok együtt. Olyan gyorsan hagyjátok el az Önfeláldozókat, amilyen gyorsan csak tudjátok. Ne álljatok meg semmiért sem, vagy soha nem fogtok kijutni.

Zeke-kel mindketten bólintunk, ő pedig egy másodpercre behunyja a szemét.

- Vigyázzatok magatokra. – Lenéz a nőre, Marinára, majd elkezdi kiadni a feladatokat a többieknek, hogy segítsenek eljuttatni őt az egyik menedékházba.

Zeke meglöki a vállam az övével.

- Most vagy soha, Szerencsétlen. Megyünk?

Az egész testem zsibbad, de sikerül bólintanom, és elindulok az ajtó felé.

- Tobias!

Az ajtótól néhány lépésnyire Natalie hangja ér el hozzám.

Megfordítom a fejem, és bepillantok a nappaliba.

Felnéz rám, szemében kétségbeesés.

- Hozd haza a lányunkat.

Szavai lángra lobbantanak bennem egy erőt, amire kétségbeejtően szükségem van.

Képtelen vagyok rávenni magam, hogy válaszoljak; helyette gyorsan bólintok egyet, majd eltűnök Zeke-kel az ajtóban.


***



Ahogy teljes sebességgel haladunk keresztül az Önfeláldozókon, Zeke-kel mindketten szinte lehetetlennek tartjuk, hogy kövessük Natalie utasításait.

Olyan gyorsan hagyjátok el az Önfeláldozókat, amilyen gyorsan csak tudjátok. Ne álljatok meg semmiért sem, vagy soha nem fogtok kijutni.

Az Önfeláldozó tagok úgy hullottak, mint a legyek.

Szinte minden másodpercben elsül egy fegyver, amit torokszorító sikoly követ.

Az Önfeláldozók meghalnak, szó szerint hullanak, míg mi futunk, de nem állunk meg.

Nem tehetjük.

A Bátrak zombik, akiket egyetlen dologra programoztak be: legyilkolni az Önfeláldozókat.

Alig vesznek észre minket.

Nem vagyunk azok a könnyű célpontok, aminek a megölésére programozták őket.

Az Önfeláldozók igen.

Mikor végre elérjük a vasúti pályák határát, megengedem magamnak, hogy átérezzem annak a súlyát, ami valójában történik.

Az Önfeláldozók, az otthonom, darabokra hullott Jeanine Matthews hatalomvágya miatt, és mert azt hiszi, hogy az Elfajzottak a valódi ellenség.

Soha nem volt világosabb számomra, hogy ő a valódi ellenség.

Végezni fogok vele, még ha ez lesz az utolsó dolog is, amit teszek.

A vonatút az átlagosnál rövidebbnek tűnik, valószínűleg az egyszerre elárasztó aggodalom és adrenalin következtében.

Zeke egy szót sem szól hozzám, miközben leugrunk a vonatról, és megérkezünk a Műveltek határába.

Egészen addig, míg nem állunk a szélén, bámulva a Művelt épületeket, fel sem fogom, hogy nincs teljesen kidolgozott tervünk.

- Ideje menni – mondja Zeke tiszta hangon. Egy enyhe vigyort látok az arcán, majd rájövök, hogy némileg örömét fogja lelni ebben.

Tudnom kellett volna.

Mégiscsak Bátor, és minden igazi Bátor szereti a jó harcot.

Elindul, de megragadom a vállánál, és visszarántom.

- Hé! – mondom visszahúzva őt.

- Mit gondolsz, mit csinálsz?

- Én vagyok a figyelemelterelőd, ugye? – kérdi felvont szemöldökkel.

- Nos, igen, de…

- Szóval hagyd, hogy csináljak némi figyelemelterelést – mondja, majd feltűri az ingujját.

- Mit fogsz csinálni? Felmész az őrökhöz, és elkezdesz behúzni nekik néhány ütést?

Zeke megrántja a vállát.

- Ez is egyfajta terv volt, igen.

Sóhajtok egyet.

- Ez őrültség! Csak azt fogod elérni, hogy szétrúgják a segged!

Zeke felhúzza a vállát.

- Akár szétrúgják a seggem, akár nem, még mindig elég elterelés lesz a számodra, hogy megtaláld az utat ahhoz a szupertitkos alagúthoz. Igazam van?

Igaza van, de nem érzem helyesnek, hogy egyedül hagyom.

Veszek egy mély levegőt, és felderítem a bejáratokat, amiket Andrew-val végignéztünk.

Kiderül, hogy Andrewnak igaza volt.

Nincs annyi Bátor őr, mint amennyit korábban itt láttam.

Jeanine a Bátrak egy részét Műveltekre cserélte, ami nekünk jó hír.

A Műveltekkel könnyen elbánunk.

A Bátrak miatt aggódom.

- Ó, gyerünk – könyörög Zeke. – El tudok intézni néhány Műveltet.

- Nem a Műveltek azok, akik miatt aggódom.

Zeke megvonja a vállát.

- A Bátrakat is el tudom intézni. Beavatási oktató vagyok. Tudom, hogy működik ez. Pontosan tudom, hogyan tanították őket. Ismerek minden technikát. Meg tudom csinálni.

- De…

- Natalie azt mondta, hogy bízzunk egymásban – szakít gyorsan félbe.

- Azt is mondta, hogy maradjunk együtt.

- Másképp hogy fogsz bejutni oda, Szerencsétlen?

Visszapillantok az épületre, az agyam próbál egy másik utat keresni, de üres marad.

- Rendben.

Zeke vigyorog.

- Amint bent vagyok, azt akarom, hogy juttasd innen ki magad. Vissza az Önfeláldozókhoz.

- Szerencsétlen…

- Komolyan mondom. Ennél hosszabb ideig nem kell itt lenned. Te a figyelemelterelő vagy, így amint beérek, a munkádnak vége.

- Nem hagyhatlak csak úgy itt – mondja halkan. – Mi van akkor, ha bajba keveredsz odabent?

Az épület felé biccent.

Megrázom a fejem.

- Az Önfeláldozóknak nagyobb szükségük van rád, mint nekem. Hallottad azokat a sikolyokat.

Bámul rám egy pillanatig, és látom a szemében a bizonytalanságot.

- Hé – mondom gyorsan -, én hagyom, hogy a saját módszereddel tereld el figyelmet, de ez azt jelenti, hogy olyan hamar eltűnsz, amennyire emberileg lehetséges. Rendben?

Néz engem, tekintete még mindig bizonytalan.

- Kifelé menet Trisszel leszek. Rendben leszek.

Sóhajt egyet.

- Mi van, ha történik valami? Szerencsétlen, ez ismeretlen terület.

- Minden, amit valaha is tettünk, ismeretlen terület volt.

Hosszasan felsóhajt, majd keresztbe fonja karját a mellkasa előtt.

- Jól van.

- Ígérd meg – erősködöm.

- Megígérem, hogy kijuttatom innen magam.

Lassan bólintok.

- Remek.

Egy pillanatig ott állunk, fontolgatjuk a megegyezésünk részleteit.

Majd mielőtt bármit is mondhatnék, Zeke egy gyors ölelés erejéig körém csavarja a karjait.

- Mondd meg Trisnek, hogy hiányzik, jó?

Elhúzódom, megvonom a vállam.

- Magad is meg tudod mondani neki, mikor mindannyian együtt leszünk az Önfeláldozóknál.

Bólint egyet.

- Ne félj használni azt – mondom az övében levő fegyver felé biccentve.

Kissé elvigyorodik.

- Lehet, hogy kirúgtak a Bátraktól, de ez nem azt jelenti, hogy elvesztettem a Bátor mentalitásom. Semmitől sem félek, hogy megtegyem.

Nem tehetek róla, de elmosolyodom.

- Menj – mondom enyhén megforgatva a szemeim.

Még egyszer utoljára rám néz, mielőtt kocogva elindul a hatalmas Művelt épület felé.

Nézem, ahogy megy, a szívem erőteljesen dobog a mellkasomban.

Látom, mikor az őrök észreveszik, hogy Zeke feléjük tart, mert közülük sokan elkezdik megrohamozni a bejáratot, ami felé elindult.

Négy Művelt és két Bátor.

A Műveltek, nem lévén harcosok, az épületbe mennek, elővigyázatossági intézkedésként egyszerűen megállnak az ajtóban.

Mintha nem igazán hinnének abban, hogy Zeke át fog jutni a Bátrakon, de a biztonság kedvéért, ha mégis sikerülne bejutnia, akkor a Műveltek ott fognak várni rá.

A két Bátor körbeveszi Zeke-t, én pedig szinte onnan is érzem az izgatottságát, ahol állok.

Ő viszi be az első ütést, ami nagyon jól sikerül, az első Bátor hátratántorodik tőle néhány lépést.

A második Bátornak ekkor sikerül behúznia Zeke-nek, de ő visszatámad, könyökével a gyomorra.

Csodálkozom, hogy a Bátrak miért hajlamosak először mindig a fizikai küzdelemmel próbálkozni, attól függetlenül, hogy elérhetőek számukra a fegyverek.

Tudom, hogyha nem indulok hamarosan, akkor elvesztem a figyelemelterelés okozta előnyt, de nem akarom egyedül hagyni Zeke-t.

Ő Bátor, és természetétől fogva vakmerő.

Jó harcos, de még mindig két őr van, belőle pedig csak egy.

Várok még egy másodpercet, hogy megbizonyosodjak Zeke fölényéről, majd kibújok a rejtekhelyemről, és elindulok az épület felé.

Memorizáltam az alagút útvonalát, amit Andrew feltérképezett nekem, így szinte már túl könnyű odajutnom.

Az egyetlen késleltető a saját paranoiám, de senki sem fordít rám figyelmet.

A főbejáratnál levő őrök teljes mértékben Zeke-re fókuszálnak, ezen túl pedig nincsenek mások.

Elérem a területet, ahol az alagútnak lennie kell, majd veszek egy mély levegőt, és egyetlen sóhajtással kifújom.

Letérdelek, és körbetapogatom a tolóajtó apró fogantyúját, ahogy utasítottak.

Itt van valahol a fű alatt, de jelenleg nem érzek mást, csak port.

Végül a kezem fémbe ütközik.

Köszönöm, Istenem.

Hihetetlenül örömteli belegondolni, hogy a félig összerakott tervünk működik.

Közelebbről is megnézem az apró lyukat, amit feltártam.

Túl sötét, hogy közvetlenül lássam az alját, de jelenleg nincs időm arra, hogy emiatt aggódjak.

A rendelkezésre álló idő, hogy megmentsem Trist, fénysebességgel ketyeg.

Most vagy soha.

Eltolom magam a széléről, és a lábammal előre belevetem magam a sötét lyukba.


2 megjegyzés:

  1. Kicsit mellbevágó volt Jeannine viselkedése! Hogy lehet valaki ilyen érzéketlen és gonosz? "Megsemmisítés"... Uramatyám, felfogta, hogy egy emberről beszél???
    Bízom benne, hogy Tobias és Zeke minél előbb ki tudja szabadítani onnan.
    Köszi a fordítást, Niki! Nagyon jó lett!

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Jeanine-t sajnos teljesen elvakítja a hatalomvágy. És azt hiszi, hogy ez az Elfajzott dolog minden eszköz bevetésére felhatalmazza. Csak azt tudnám, honnan szedi ezt a sok baromságot. Tuti elmebeteg ez a nő.
      Hajrá fiúk! :)
      Köszönöm, hogy írtál, Márti! Puszi!

      Törlés