Fanfic fordítás: Bitter Cold - 15. fejezet

Na igen, esélyes, hogy sokan már el is feledkeztetek erről a fanficről. Én nem, csak egy nehéz időszakon vagyunk túl, ő meg én.
Nagy problémám még mindig a nehéz nyelvezete, a sok üzleti baromság, és a többi. De ami a leginkább elveszi a kedvem tőle, hogy tudom, sosem lesz befejezve. Az író lassan egy éve nem frissített, néha ígérte, hogy ekkor meg akkor lesz folytatás, de a legutóbbi levelemre már nem is reagált. Ami ebben még elkeserítőbb, hogy egy elképesztő függővéggel hagyott itt minket. Így mikor oda érek a fordítással, szörnyű lesz. Ahogy semmilyen kérdésetekre sem fogok tudni választ adni, mert gyakorlatilag semmi nem derült ki Tris múltjáról.

Viszont ezután a fejezet után lesz nem egy cuki fejezet, amiket szeretném, ha ti is olvasnátok, és látnátok, miért is ez az egyik kedvenc fanfictionöm - még ha a befejezését sosem kapom, kapjuk meg.

Javaslom, hogy mielőtt nekiláttok ennek a résznek, olvassátok újra az eddigi részeket (ITT), mert bevallom, még én is sokat felejtettem.

Na szóval jó olvasást hozzá, és nyugodtan írjatok véleményt - szidhattok meg minden, megengedem!

Az eredeti történet ITT olvasható!  A fordítás az író, mugglesarah engedélyével történik!

15. fejezet - Egyszerű

Egy iroda csak annyira tud börtön lenni, amennyire azzá tehetjük. Legalábbis ezt dönti el Tobias hétfő reggel. A szokásos klausztrofóbiás liftezés helyett úgy érzi, a lelke minden egyes emelettel könnyebb lesz. A fluoreszkáló fények nem tűnnek úgy, mintha elvennék mindennek a színeit, inkább kiemelik a részleteket. Nem rabtársak veszik körül, hanem a kollégái. Ezek az intelligens, néha még kedvesnek is mondható emberek együtt dolgoznak ezen a helyen. A kreativitását nem fojtja el az egyen öltöny, inkább feldobja a lila zoknija. Valahogy a körülötte lévő világ csodával határos módon fekete-fehérből színesbe fordult.

Nem érzi kényszernek, hogy megfogja Mr. Thompsonnak az ajtót ma reggel, jóindulattal megteszi. Az áfonyás muffin meglehetősen élvezetes, és a frissen elkészített kávé egy olyan luxus, amit korábban nem igazán értékelt. Eltűnik Christina irodájába ezen a reggelen, így együtt tudnak jegyzetelni és tervezni. Mélyen beszívja a levegőt, és egy pillanatra lehunyja a szemét, hogy aztán kiélvezze a homályos, megnyugtató fényt, mikor kinyitja őket. Ez egyáltalán nem egy börtön. Chritina otthonossá varázsolta.

Az ebédlőben csatlakozik a beszélgetéshez - épp a Star Warsról folyik intenzíven a szó. Korábban sosem vette a fáradtságot, hogy olyasmiről beszélgessen a kollégáival, ami nem kapcsolódik a munkához. Még az előző napi szendvicsnek - amit magával hozott - is jobb íze van így. Nem morog a száraz kenyér miatt, helyette értékeli a mustár ízét, ami meglágyítja azt.

Szórakoztató, hogy egy új nézőpont mennyire hatással van mindennel és mindenkivel körülöttünk. Mrs. Fisher kopogó lábai már nem kergetik az őrületbe, és hogy felveszi Mr. Hunter szétszóródott papírjait, épp csak egy másodpercébe kerül. Ez az újfajta gondolkodásmód és cselekvés nem köti őt egy bizonyos viselkedéshez, hanem éppen felszabadítja őt.

Legalábbis ilyennek érződik a napja egészen addig, amíg nem ül az irodájában, és a kórházba telefonál. Az apja kivágja az ajtót, Tobias pedig olyan gyorsan csapja le a telefont, hogy attól tart, sikerült eltörnie. Tudja; ez minden, amire Tobias gondolni tud. Tudja, mit tett Tobias, és hogy elpocsékolta a pénzét, és hogy is lehetett ekkora ökör?

- Helló - mondja bizonytalanul.

Az apja kemény pillantást vet rá és összeráncolja a homlokát. - Csak púp vagy a hátamon, tudod. - Tobias visszafogja magát, hogy válaszoljon. - Púp vagy a hátamon, de ezt felhasználhatom egy projekthez.

Először Tobias nem mond semmit. Az apja nem szokta egy projekt élére állítani őt, hacsak nem a kéthavi jótékonysági ügyről van szó, vagy az irodai piknikről. Ő a háttér ember, aki csak amolyan kirakatbábu. Részt vesz az értekezleteken, és ül az irodájában, és neki kéne lennie az apja tanoncának. Mintha az apja valaha is átadná a céget, mielőtt úgy kéne kitépni a hideg, halott ujjai közül. Tobias biztos benne, hogy szellemként visszatér majd a halálból, hogy irányítsa és megmondja neki, hogy mit hogyan csináljon. - Egy... projekthez? - Az idegesség sajnos hallatszik a hangján.

Az apját ismerve kicsit sem alaptalan a meggyőződése, miszerint ráragad egy olyan projekt, ahol ki kell takarítani az összes mosdót, vagy hogy elrohanjon a legközelebbi Hootersbe* csirkeszárnyért az egész iroda számára.

- Kínába kell utaznom egy héten belül, hogy lerendezzek pár számviteli gondot. Szükségem van rád, hogy vezesd ezt a helyet, beleértve néhány ügyet, amivel már hónapok óta foglalkozom.

Tobias rámered, enyhén sokkolva. Az apja észreveszi az arckifejezését, és gúnyosan hozzáteszi: - Tudom, én is épp annyira meg vagyok lepve, mint te, hogy bármilyen felelősséget is hagyok rád.

- Mit kell tennem? - A félelem befolyásolja. Nem azért, mert bármi is történne, legalábbis jelenleg, hanem mert tudja, egy fontos feladatot sóznak rá, és nem csak fontos, hogy az apja elégedett legyen vele, de szükséges is. Ha hazatér, és elégedetlen azzal, amit véghez vitt, nos, az meglátszana a jövedelmén, és talán azon is, hogy egyenesen járjon.

Ez az iroda nem olyasmi, amit elszúrhat. Egyszer az apját elhívták az egyik értekezletről, mert Tobias beteg volt, hányt az iskolában, és a dajka nem vette fel a telefont, hogy hazavigye a fiút. Egész úton hazáig szidalmazta és kiabált vele, amiért tönkre tett egy kínálkozó lehetőséget. Legközelebb, mikor rosszul volt a suliban, rossz számot adott meg, és azt mondta, hogy biztos nincs térerő az irodában.

- Emberek fognak ide jönni, fontos emberek. Érdekli őket, hogy a partnereink legyenek.

Tobias nem tud túl sokat az üzletről, ami elég vicces, de tudja, hogy a partnerkapcsolatok nagyon fontosak lehetnek. Több millió dollárnyi bevételnövekedést jelenthetnek. Nem csak annyit, amennyi a másik cégnek van, hanem ami még fontosabb, azon ügyfelek pénzét is, akiket magukkal hoznak.

- Ezek kiemelten fontos emberek, Tobias. - Ez azt jelenti, hogy a legfényűzőbb konferencia terem fog kelleni a legjobb székekkel és a legfrissebb süteményekkel. - Már meglehetősen nyélbe ütöttem ezt az üzletet, de még kell nekik egy kis meggyőzés. Neked kell meggyőznöd őket.

Ez ijesztőnek hangzik a számára. Nem igazán jó az emberek meggyőzésében. Sőt ő szokott lenni az, aki kihátrál egy konfliktusból, mert nem akarja tovább folytatni csak azért, hogy bebizonyítsa az igazát. Nem látta korábban értelmét annak, hogy befolyásolják valakinek a gondolkodását csak azért, hogy azok lássák az ő szemszögükből a dolgokat.

- Talán könnyű lesz elbűvölőnek és szívélyesnek lenni, de ennél azért nehezebb a dolog. Van egy vezető asszisztensem, aki összeszedte az aktákat és iratokat, valamint a prezentációkat azokról az információkról, amiket tudnod kell, hogy ezt sikerre vidd.

Két héttel ezelőtt szinte össze csinálta volna magát a gondolatra, hogy jól hozza össze a hajléktalanok megsegítését célzó projektjét. Most mikor azzal is éppen csak boldogul Christina minden segítsége mellett, erre valami még inkább fontosat, egy sokkal nagyobb kihívást zúdítanak a nyakába. Az apja fenyegetően néz rá.

- Most az egyszer ne szúrd el, meg tudod ezt tenni?

Az igen megakad a torkán, visszahúzza egy nehéz nem, ami a nyelvére nehezedik. A félelem, ami elárasztja azonnali és dermesztő. Sosem tudná ezt jól megcsinálni. Még csak a hajléktalanokon sem tud eredményesen segíteni. Ő egy veszett ügy, aki csak a helyet foglalja. Ő csak kirakati bábú az irodában, akit mindenki láthat. Ő nem egy üzletember. Nem képes rá.

- Igen - mondja magabiztosan, amit csak nem is érez. - Igen, meg tudom.


Mikor megjelenik Tris szobájánál, az határozottan a legrosszabb része a napjának. A nővérek minden bizonnyal látják az aggodalmat az arcán, mivel rögtön nyugtatni kezdik. - Sajnálom, aranyom, valakinek fel kellett volna hívnia - mondja a sötét bőrű, kedves nővér. Ő mindenkit aranyomnak hív, és megpaskolja a kezüket, mintha gyerekek lennének, akik megnyugatásra szorulnak. - Áthelyezték az átlagos emeletre most, hogy már nincs intubálva.

Tobias nem tudja még mennyi ehhez hasonló stresszel teli pillanatot bír elviselni a mai nap. Kifújja az összes bent tartott levegőt, mivel valójában nem vett levegőt, majd követi az irányt az új szoba felé.

Tris az ablak közelében áll, a keze az üveghez simul, és a lélegzete párát vet rá. Bizonyára hallja, ahogy belép, mivel megszólal: - Mindig utáltam odakint ragadni, fagyoskodva és lassan meghalva meg minden, de ide bezárva lenni sem jobb. - A mosoly, amit visel, mikor felé fordul szomorú és gyenge. Tobias visszamosolyog rá.

- Lehetne rosszabb is - válaszolja vállrándítva, mivel tényleg így néz a dolgokra mostanság. Igaz, hogy ráhárult a felelőssége egy hatalmas üzleti lépés lebonyolításának, de legalább nem neki kell az egész vállalkozást vezetni. Mindig lehet rosszabb. Finoman kopog a szobában lévő szekrényen, nehogy a végén még rosszabb legyen minden. - Hogy érzed magad?

Ő is csak megemeli a vállát, majd visszagurítja az infúziós állványt magával, ahogy az ágyához sétál, és felmászik rá. - Csak felkeltem és sétáltam egyet, ami az orvos szerint lenyűgöző, tekintve, hogy nem estem össze az oxigénhiánytól.

- Gratulálok - mondja neki, Tris pedig félig meghajol ott, ahol ül. Nem tehet róla, de erre elmosolyodik, még mindig folyton meglepődik a lány állandóan változó viselkedésén. Ma játékosan vidámnak tűnik.Tobias lehuppan az ágya melletti székre, ami lehet, hogy elméletileg egy másik szék, de épp ugyanúgy töri a hátát. - Nem tudsz semmit sem arról, hogy kell rendkívül gazdag üzletembereknek örömet szerezni, ugye? - kérdezi viccelve, a fejét hátrahajtva, a szemeit pedig becsukva.

- Igazából - válaszolja a lány -, elég sokat tudok róla.

A szeme rögvest kipattan. Ha lenne valami Tobias szájában, lehet kiköpné. Óvatosan Trisre pillant, de most, hogy ezt kimondta, az arcán csak megbánás látszik.

Megköszörüli a torkát. - Sajnálom. Én... öhm, nem így értettem...

Tudja, hogy ez hazugság. Pontosan tudja, hogyan értette. Viszket a bőre a gondolatra, hogy valaki megérintette őt úgy, a lehető legrosszabb módon. Pont mint az a disznó a bárban, aki azzal kezdte, hogy zaklatta azt a nőt. Kihasználták, zaklatták, és rossz dolgokra kényszerítették. - Nem gond - mondja a lánynak, de annak arca még mindig vörös.

A feszültség súlyként nehezedik közéjük, ahogy Tobias képtelen kitörölni a képet a fejéből, és eközben Tris az egyértelmű zavarával küszködik.

- Nos, mond el mivel foglalkozol - mondja a lány a hosszú, kínos csend után, amit csak a gépek pittyegése, és a kissé nehézkes légzése szakított meg.

Tobias vállat von: - Már mondtam neked, emlékszel? Strici vagyok, apuci üzletembere.

A lány elvigyorodik, és a felvont szemöldöke elég ahhoz, hogy csökkentse a feszültséget. - Ezt többé ne mond. - Tobias küzd a nagyon is gyermeki késztetéssel, hogy nyelvet öltsön rá. - Tudom, hogy üzleties dolgokat csinálsz, üzleties öltönyökben, de mivel foglalkozol igazából?

Ami az igazi gondot okozza neki, az nem a kérdés, hanem a válasz hiánya. Mivel is foglalkozik? Nem ez az a kérdés, amivel minden elkezdődött? Az életben elért sikereinek hiánya, amik közé nem tartozik semmi, és amitől kiüresedik és megfullad. Úgy érzi magát, mint egy csaló: csupán egy hamis ember egy fontos foglalkozással, és egy élhető élettel, aki szívósan törekszik, hogy a csúcsra érjen. A valóságban egyike azoknak a léhűtőknek, akiket feltoltak a ranglétrán, csak azért, hogy ott díszelegjenek. Amikor ez összeomlik, a léhűtők buknak le először.

- Úgy teszek, mintha fontos lennék.

- Hű - tűnődik el a lány. Egy perccel tovább gondolkodik, a pillantása visszasiklik az ablakra. Amit láthatnak az csak a szoba tükörképe; inkább egy tükör, mint egy kitekintő a világra. - Ez vicces. Én úgy csinálok, mintha nem lennék az.

Most Tobias mered rá. Az ilyesfajta kijelentések miatt gondolkodik el ezen a lányon, és hogy ki is ő valójában. Nem gyakoriak, de ahányszor ilyet mond, Tobias tudja, hogy sokkal több minden maradt kimondatlanul. És azt is tudja, hogy nem kérdezhet rá.

- Érdekes - morogja, és ezután egyikük sem szól hozzá többet a témához.

- Hogy halad a projekt? - kérdezi a lány épp annyival később, hogy a szemei már elnehezülnek a kényelmetlen szék ellenére is, de nem olyannyira, hogy ne tudjon válaszolni.

Tudja, hogy arra céloz, amivel kapcsolatban kérdezett tőle, mielőtt beteg lett. - Jól. Legalábbis haladt.

- Haladt? - suttogja.

Tobias felsóhajt. Azért, mert a lány elzárkózott előle, nem jelenti azt, hogy neki is el kell. Sőt, lehet épp az ellenkezője is. Hiszen a megnyílás kétirányú út.

- Az apám nekem adta ezt a nagy projektet, ami igazán fontos a számára, és valószínűleg elveszi majd az összes figyelmemet. - Most, hogy beszél róla, rájön, hogy mennyire csalódott emiatt. A motiváció, amit az elmúlt pár hétben talált a munkájában, az ő projektje inspirálta. Most a projekt át lesz passzolva valami alacsonyabb beosztású fickóknak, akik nem igazán törődnek vele jobban, minthogy jó visszhangja legyen a sajtóban. Szegény Christina, kénytelen lesz a szokásos fafejeket elviselni, akik leszarják a dolgot.

Tris várja, hogy többet mondjon, de nem részletezi tovább. A kimerültsége miatt eléggé maga alatt van.

- Nos, segíthetnék?

Erre felkapja a fejét. - Mi?

- Nem úgy, mintha felvennél vagy valami, de úgyis itt ragadtam egész napra egy jó darabig. Segíthetnék, nem is tudom, megszervezni a dolgokat, és megoldani bármit, amire szükség van. Végülis, talán én vagyok a legjobb, aki segíteni tud. - Csak amúgy megvonja a vállát, a pillantása kerüli az övét, ahogy a fekete tévét bámulja. Úgy tesz, mint aki nem fontos. - Nem kell megemlíteni a nevemet, meg semmi. A fenébe is, mondhatjuk, hogy minden a te döntésed volt.

- Tris... - Mit mondjon? Az elképzelés csábító, hogy ne túl sokat. Nem azért, hogy Tobias neve a projektnél szerepel, sokkal inkább mert az jól ki lenne vitelezve. - Nem érezném magam jól, ha fizetség nélkül dolgoztatnálak. - Az Isten tudja, hogy kiknek kéne az idejüket erre áldozni, ám ez a lány még csak közéjük sem tartozik.

Tris a fejét csóválja. - Igazán nem bánom. Szétunom az agyam amúgy is, valamilyen szinten az előnyömre válna, igaz? - Az utolsó részét úgy mondja, hogy közben egy apró mosoly játszik a szája sarkában.

Gondolkodik, ahogy nézi a lányt, miközben az rá bámul tág szemekkel és összeszorított ujjakkal, és ez arra készteti, hogy tovább gondolkodjon. - Kössünk üzletet - mondja végül.

- Alkudozol velem azon, hogy segítek a nagyon fontos projektedben vagy sem? - Ismét ugratást vél felfedezni a hangjában, ahogyan idegességet is. A félelme könnyen előhozható.

Tudja, hogy merész lépés, de vesz egy mély lélegzetet, mielőtt bevetné az alkudozó csipjét.

- Még van, mennyi is, öt napod, mielőtt kiengednének? - A lány válaszul bólint. - Nem jelentkezhetsz csak úgy ki, és már mész is vissza az utcára. Rögtön újra itt végeznéd, vagy holtan egy sikátorban. - A saját hangja megrezdül a gondolatra. - Az orvosok már elmondták, hogy nem mehetsz egyedül haza.

- Tudom, hova akarsz kilyukadni... - mondja, a hangja bőszes.

Feltarja a kezét, hogy megállítsa a tiltakozását. - Nincs otthonod, ahova mehetnél. Engedd meg, hogy ezen változtassak, legalább egy rövid időre. - A lány visszahelyezi a fejét a párnára, és a gondolataiba meredve a plafont bámulja. - Addig egy hotelben maradok, ha attól kényelmesebben érzed magad.

- Ne, nem kell azt tenned.

Újra megpróbálja. - Csak gondoljuk át. A következő napokban ezen dolgozol, nem pénzért, hanem fedélért és ételért. Semmi szívesség, semmi más... elvárás. Csak az adminisztratív szolgáltatásod az áruimért cserébe.

- Az áruidért?

Azonnal elpirul, Tris pedig újra felnevet, amolyan hasfogós kacagással. - Tudod, hogy értem! Áruk és szolgáltatások. Jézus isten, Tris.

Tovább nevet, Tobias meg csak a szemét forgatja, majd lehuppan a székébe, mint egy duzzogó kétéves. Nem tehet róla, a szeme sarkából mégis a lányt nézi. A bugyborékoló nevetése, és az összeráncolódott arca igazán megnyerő. Aztán Tobias gyorsan helyre igazítja magát, amint eszébe jut, hogy a lány a barátja; a hajléktalan barátja, aki meglehet, hogy egy katasztrófa, akiről el kéne fordítani a pillantását. Mint más katasztrófákhoz hasonlóan, mégis nehéz ezt megtenni.

Mikor a lány végre abbahagyja, még mindig egy széles mosoly van az arcán. - Ez igazán kedves lenne, ha tényleg komolyan gondolod.

- Ragaszkodom hozzá - válaszolja. - Nem azért mentettem meg az életedet, hogy aztán hagyjalak meghalni.

Úgy tűnik, kell neki egy perc, hogy felfogja. - Amúgy köszönöm, hogy megtetted. Nincs sok olyan ember, mint te, Tobias.

Ostoba? Irracionális? Semmire sem képes?

- Milyen? - kérdezi inkább.

Tris csak megvonja a vállát, egy egy pillanatra elgondolkodik. - Te csak túl... jó vagy, tudod?

A szemei nyíltságról tanúskodnak, míg a hangjában igazság cseng. A kijelentés amilyen apró és egyszerű, kitölti a teret körülötte, és felmelegíti az egész helyiséget. Talán ezért ő nem csak egy lány az utcáról. Ő az a lány, aki kihozza Tobiasból a legjobbat. Ő az is, aki a legjobbat meglátja benne. Jobbá teszi őt.

Van vagy egy millió megjegyzés, amit hozzátehetne, egy tucat mód, ahogy tagadhatnád, száz lehetőség a vitára, aminek hangot adhatna, de helyette csak annyit tesz, hogy elmosolyodik, és ezt válaszolja:

- Köszönöm.

- Szívesen.

Néha az egyszerű dolgok a legjobbak. Néha az, hogy egyszerűek vagyunk, a legőszintébb út.