Fanfic: Túl korán - novella

Ahogy ígértem, itt van egy kis novella így estére. De mielőtt örülnétek, előre kell bocsájtanom, hogy nem fogjátok szeretni. Engem pedig utálni fogtok. De azért legyetek olyan drágák, túlzottan ne, oké? És kinyírni se akarjatok, majd ha már minden írást befejeztem, a ti érdeketekben.

Viccet félretéve, sok mindent nem tudok elmondani erről a szösszenetről, csak annyit, hogy nekem is nehéz volt megírnom, és ha valakit utálni akartok, utáljátok Sziszi barátnőmet, mert az ő ötlete volt eredetileg, miközben beszélgettünk. Harmadik kötet vége, annyit elárulok...

Véleményeket várom, meg a szitkokat, stb. Halálistent se agymosott Bátor hadsereget azért ne küldjetek a nyakamra.

Ígérem, több ilyen nem lesz!

SPOILER A HŰSÉGESRE! CSAK AKKOR OLVASD EL, HA OLVASTAD A HARMADIK RÉSZT!

Túl korán

A fal jéghideg a hátam alatt, az arcom mégis forró a könnyektől. Végtelenül kimerült vagyok, mind fizikailag, mind érzelmileg. Hiszen az előbb öltem meg egy embert! Még ha David egy szemétláda is volt, a vére akkor is az én kezemhez tapad.

Kezem és lábam remeg, visszafojtott zokogás kaparja bőszen a torkomat. Igazából még az okát sem tudom. David miatt nem érzek különösebb bűntudatot. Talán jobb is volt így, hiszen most már nem árthat másoknak. Egyébként is túl sok embernek vettem el az életét ahhoz, hogy egy ilyen férfit sajnáljak. Tőle ártatlanabbakkal is végeztem már...

Üresnek érzem magam, mintha az egész belsőmet kiszipolyozták volna, de mégis ezzel egyidejűleg olyan, mintha ólomsúlyú kövekkel töltötték volna ki az űrt.

Mintha a nevemet hallanám. A bátyám jelenik meg mellettem, és olyan hangosan dübörög a vér a fülemben, hogy alig hallom mit mond. Azt hiszem, azt kérdezi, jól vagyok-e. Bólintok, pedig tudom, hogy közel sincs így. Kis híján meghaltam, és még most sem akarom elhinni, hogy itt vagyok, és még ver a szívem. Karon ragad, és végigvezet a folyosók kusza ösvényén.

Nem tudok koncentrálni a környezetemre: ahogy haladunk, körülöttem minden elmosódott, a hangok eltompultak, a színek kifakultak. Látom, hogy emberek vesznek körül, de képtelen vagyok ráfókuszálni az arcukra; a könnyek elhomályosítanak mindent. Nem is tudom, miért sírok. A könnyek maguktól jönnek. Ilyen az, ha valakinek halál közeli élménye volt? Fogalmam sincs, de sokkol a tudat, hogy a halálszérum nem végzett velem, én pedig hagyom, hogy Caleb magával vigyen, ahova csak akar.

Két kart érzek magam körül, majd Cara arca tűnik fel előttem. A homlokán vastag kötés húzódik, az arcát zúzódások színezik.

Nem tudom, mit akar mondani; a szavai motyogásba fúlnak, ahogy zokogva magához szorít. Azt sem értem, ő miért sír. Újabb könnycseppek szabadulnak el a szemem sarkából.

Leültetnek egy székre, még épp időben, mert már a lábaim is reszketnek. Az ujjaim a nadrágom anyagát tépik, hogy ne lássák a többiek, ahogy rángatóznak. Kimerült vagyok, és másra sem vágyom, csak hogy aludjak. Legszívesebben hagynám, hogy itt helyben elnyomjon az álom, de az adrenalin, ami még átjárja a testem, és a csodálatos megmenekülésem okozta eufória ébren tart.

Matthew telepedik mellém, és magyaráz valamit az orvosokról, akik a memóriaszérum miatt képtelenek elvégezni a munkájukat. Talán olyasmit is említ, hogy nem tud fájdalomcsillapítót adni, de nem figyelek rá. Mit érdekel engem holmi fájdalom, mikor élek?

Szinte meg sem érzem, ahogy a karomba vág. Már el is felejtettem, hogy eltalált egy golyó, mivel eddig sem éreztem, hogy fájt volna. Oda se nézek, mit csinál Matthew; a következő, amiről tudok, hogy már bekötözte a karom.

Caleb a másik oldalamon ül, egyik kezét a vállamon pihenteti. Vajon mikor jelent meg mellettem? Nem emlékszem rá.

Fogalmam sincs mennyi idő telik el, és mióta ülök a széken némán könnyezve, az arcomon mosollyal, miközben a tagjaim egyre intenzívebben remegnek. Talán csak pár perce, de lehet, hogy órák óta...

Tompa hangokat hallok a háttérben, minta több ember beszélgetne egymással. Nem tudom meghatározni, hogy pontosan hol társalognak; az is lehet, hogy itt állnak mellettem, de nem veszem észre őket. Mondjuk nem is keltik fel az érdeklődésem, mivel csak a szapora szívveréseim csodája köt csak le.

Magam elé bámulok, és még pislogni is elfelejtek. Mintha ez a szék valahol máshol lenne, vagy a világ körülöttem nem is létezik, csak az ütemes dobogás.

Egy kéz ragadja meg az enyémet, felrázva ezzel a merengésből, s a vérem dobolása is elhalkul. Egy olyan kéz ez, aminek ismerős a tapintása. A következő pillanatban két érdes tenyér simul az arcomra, s törli le a könnyeimet. Rá akarok szólni, hogy hagyja, hiszen úgyis pillanatokon belül újabbak fognak megjelenni, de a hangom cserbenhagy.

A nevemet hallom, és valaki puhán homlokon csókol. Ekkor figyelek fel az előttem térdelő alakra. Ki kell pislognom a könnyeimet, hogy az arcára koncentráljak. Sötétkék írisz, telt alsó ajak, markáns áll, rövid, sötétbarna haj.

- Tobias… - suttogom, bár nem vagyok benne biztos, hogy valóban ki is mondtam.

Leül mellém, átkarolja a vállamat és a mellkasára von. Sután átölelem, de érzem, ahogy összerándulnak az izmaim. Az arcomat a pulóverébe temetem; a puha pamut felszárítja a könnyeimet, én pedig lassan megnyugszom. Minden rendben van, hiszen itt van velem épen és egészségesen. Megmentettem a testvérem életét, akkor mégis miért kellene aggódnom? Élek. Élünk…

Az ujjai végigszaladnak a karomon, és finoman eltol magától. A szeme szikrázik a lámpák fényében, a száján pedig szomorkás mosoly ül. Érzem, ahogy az ujjhegyeivel dobol a bőrömön.

Nem tudom, melyikünk mozdul hamarabb. Az is lehet, hogy egyszerre szeljük át a köztünk lévő pár centis távolságot - amit mégis mérföldeknek érzek -, s rejtély, hogy én ragadom meg előbb az inge anyagát, vagy pedig ő csúsztatja a kezét korábban a derekamra.

Az ajkai puhán és édesen simulnak az enyémekre. Olyan, mintha ez az érzés, amit képtelen vagyok szavakba önteni, és ami mégis átjárja az egész testem, olyas valami lenne, amit korábban nem éreztem. A csók megrészegít, és határtalan boldogság tölt el, amitől ismét könnybe lábad a szemem. Ez korábban is ennyire elképesztő volt, vagy csak most, hogy kis híján mindezt elveszítettem?

Hosszú percekig ízlelgetjük egymást, míg végül mégis szétválunk. Enyhén kapkodva szedjük a levegőt, de fel sem tűnik, miközben az arcát fürkészem. Olyan jóképű!

A kulcscsontjának döntöm a fejem, s érzem a száját a hajamon. Elmosolyodom, ahogy beletemetkezem a ruhája anyagába. Magamba szippantom Tobias illatát. Csakhogy semmit nem érzek. Nem érzem azt a friss szappan illatot, sem az izzadság kesernyés aromáját, sem a fegyverek fémes szagát. Abszolút semmit nem tapasztalok. Különös…

Ahogy Tobias a hajamat simogatja, s ahogy a mellkasa egyenletesen emelkedik és süllyed, úgy érzem, hogy a fáradtság kezd maga alá gyűrni, s legszívesebben soha többé nem mozdulnék az öleléséből.

Biztosan észreveszi, hogy majdnem elbóbiskoltam a karjai között, mert kisimítja a homlokomba lógó tincseimet, és segít talpra állnom.

Valamit mond a többieknek, de nem figyelek rá; megbabonáz a kinti táj, ahogy a csarnok hatalmas ablakain túl látom. Az egész világ fehér, ahogy szépen lassan beborítja a tájat a hó. Hatalmas pelyhekben hull, megfagyasztva a környezetet. A tenyeremet az ablaküvegre tapasztom, s érzem az átütő jeges hőmérsékletet.

Néhány percig bámulhatom már a tél beköszöntét, mikor egy kezet érzek a vállamon. Oda sem kell néznem, hogy tudjam; Tobias áll mellettem. Közli, hogy pihennem kell, és kénytelen vagyok igazat adni neki, mivel már alig állok a lábamon.

Elindulunk a hálóterem irányába. Tobias előttem halad, és Christinával beszélgetnek valamiről.

Nehezemre esik egyik lábamat a másik után tennem. Azt gondolom, a fáradtság teszi ezt, de a váratlanul jelentkező szédülés megrémít. Megtorpanok; a többiek már méterekkel előttem járnak. Valami nedveset érzek a felső ajkamon, s ahogy odanyúlok, vért pillantok meg az ujjaimon. Tobias felé pillantok, aki hátrafordult, a pillantásunk pedig találkozik. Látom, ahogy kipattan a rémület szikrája a szemében. Felém rohan.

Olyan gyorsan történik minden. A lábaim felmondják a szolgálatot, miközben éles, már-már elviselhetetlen fájdalom nyilall a koponyámba, és a földre zuhanok. Nem tudom, hogy mennyire ütöttem meg magam; hogy azért fáj-e minden, vagy más az oka. A testem görcsbe rándul, és már azt sem tudom megmondani, melyik porcikám rángatózik és melyik nem. Furcsa hangok hagyják el a torkom, amelyek kicsit sem tűnnek a sajátomnak.

Nem kellett volna elbíznom magam, hogy ilyen könnyen megúszom ezt az egészet. Túl korán hittem azt, hogy minden rendben lesz...

A következő pillanatban Tobias mellettem van, a térde a hideg kövön csattan, és a karjaiba emel.

- Tris… - súgja, a hangja remeg a pániktól. - A kórházi szárny… Keresünk egy orvost… Minden rendben lesz...

Csak a fejemet rázom. Nem érti, még nem…

Nézem az arcát, és igyekszem minden apró részletét megjegyezni. Bárcsak ne kéne látnom rajta ezt a fájdalmat. Azt akarom, hogy még utoljára nevessen. Látni akarom azt a mosolyt, amely mindig elvarázsol.

- Gondoskodj a tortáról, és egyél egy szeletet. A kedvemért... - mondom neki, emlékezve a hónapokkal korábbi kijelentésére.

Nem sikerül megnevettetnem, sőt még csak mosolyra sem húzódik a szája. Ehelyett könnyek csillognak a szemében, az ajka pedig megremeg. A hangja is reszketeg.

- Nem, Tris, nem… Minden rendben lesz, minden… Nem lehet, nem…

Én elfogadom, hogy így legyen, hiszen tudom, és akkor is tudtam, hogy az ostobaságomnak ára van. Én döntöttem el, hogy bemegyek abba a laborba. Nem más döntése volt, csakis az enyém. De nem akartam senkinek fájdalmat okozni, főleg Tobiasnak nem.

Hiába fáj minden porcikám, mikor a lelkemet olyan mértékben marja a kín, hogy azt eddig elképzelhetetlennek tartottam. De ahogy látom magam előtt ezt az erős férfit, amint a fájdalom - amit én okoztam - darabokra töri, nem tudok levegőt venni.

A kezemet az arcára simítom. Az ujjaim nedvességet tapintanak a szeme alatt, de úgy teszek, mintha nem venném észre.

- Kérlek, mosolyogj - kérlelem gyenge hangon, de ő továbbra is fájdalmas képet vág. - Kérlek, látnom kell…

Elmosolyodik, de annyira szomorú mosoly ez, hogy belesajdul a szívem. Tudnom kellett volna; azzal, hogy egy szerettemnek megmentem az életét, egy másik, nagyon fontos embernek gyógyíthatatlan sebet okozok.

- Sajnálom - nyöszörgöm, miközben a könnyeim a halántékomra csorognak. - Nem ezt akartam, nem akarlak magadra hagyni… Annyira sajnálom - zokogom.

Forró könnyei az arcomra hullnak, és a karjai még szorosabban fonódnak körém, mintha ezzel megállíthatná az elkerülhetetlent.

- Tris…

Megcirógatom az arcélét, a hüvelykujjammal végigkísérem édes ajka vonalát. Apró mosoly jelenik meg az arcomon, miközben a látómezőm peremén fekete pöttyök táncolnak.

- Semmi baj. - Az egész az én hibám… - Erős vagy… - Nem adhatod fel…

Csak a fejét rázza, de már lassacskán az arca is homályba vész.

- Tobias, szer… - A hangom nem több suttogásnál, és már arra sincs elég erőm, hogy befejezzem a mondatot.

A sötétség mindent elborít, és a pillanat törtrésze alatt magával visz minden érzést, emléket; mindent, amit magaménak mondhattam. Semmi sem marad utánuk, csak áthatolhatatlan nyugalom.

VÉGE