Fanfic fordítás: Angyalok

Egyik olvasónk, Kata volt olyan drága, és fordított nekünk egy kis fanfictiont. Tőle később még fogok hozni fordítást, méghozzá egy meglehetősen érdekes történetet.

Ebben a rövid szösszenetben Négyes sötét gondolatait ismerhetjük meg, még azelőtt, hogy Tris csatlakozott volna a Bátrakhoz. Igazából ez egy hosszabb történet első fejezete, de a folytatás nem olyan jó, ezt viszont érdemes elolvasni.

És mielőtt valaki megkérdezné, az enyémből jövő hétre várható a friss.

Na de jó olvasást!


Angyalok


A csend a legrosszabb ellenségem volt. A csend az övet és annak csapásait jelentette. A kis gardróbszekrényt és a félelmeket. Régebben úgy tekintettem a Bátrakra, mint egy menedékre. Mostanra már a börtönöm. 

A Szakadékban morajló folyó vizet permetez a lábamra, de nem zavar. Általában azért jövök ide, hogy rendezzem a gondolataimat, de ma inkább a vízbe fojtanám őket.

Választási Ünnepség. Az emlékek egyszerre fájdalmasak és üdítőek. Két évvel ezelőtt ez a nap a megmentőm volt. Ma már a bukásomnak mondanám. 

Leugorhatnék. Véget vethetnék ennek az egésznek. Nem lenne több rémálom, nem kellene tovább élnem a félelmeimmel, még akkor is, ha csak négy van. Túl sok ahhoz, hogy megbírkózzak velük. Az ismeretlen végtelensége csábít. De ezt a kényszert egy nap le fogom győzni. A kezemet a vizes kőnek támasztom, és lassan felállok. Amikor először ültem itt, a félelmeim elől menekültem. Ebben a pillanatban könnyebbnek tűnik megadni magam nekik. 

Az édesanyám egyszer azt mondta nekem, hogy a csillagok valójában őrangyalok, akik vigyázzanak ránk éjjelente. Azért, hogy biztonságban legyünk. Megkérdeztem tőle, hogy mi történik velük nappal. Erre nem tudott nekem választ adni. Minden éjjel felnéztem az égre, és az életről gondolkodtam - már amennyire egy gyerek tud. Az őrangyalaim sosem voltak ott, hogy elvigyék a fájdalmat. A sebeket. Nem tudták letörölni a könnyeket éjszakánként. Nem számított mennyire vágytam rá, soha nem védtek meg. 

Amikor édesanyám elment, hogy csatlakozzon hozzájuk, azt hittem, hogy végre szabad leszek. A csillagok viszont csak tompán fénylettek azon az éjszakán, mikor ő elővette a derékszíjat…

Sosem értettem, hogy mi rosszat tettem, mit tettem, hogy ezt érdemlem. Az angyalaimat már nem lehet megjavítani. Ez nem olyan egyszerű, mint egy új elemet berakni vagy egy gombbal bekapcsolni őket.. A fényük megtört. Gyenge. Törött. Soha nem működtek, mikor a legnagyobb szükségem lett volna rájuk. Én a tükörképük vagyok. A tetoválásaim eltakarják a sebhelyeket a hátamon, de az emlékeket nem. 

Falat építettem magam köré, elemenként húztam fel őket tizennyolc éven keresztül. Egy kisebb szélroham könnyen ledöntheti őket. Az az ember, akivé a Bátraknál váltam, nem én vagyok. Nekem nem négy félelmem van. Gyáva vagyok. A könnyek lehet, hogy megkönnyebbülést hoznának, de sosem jönnek, akárcsak az őrangyalaim. Tizennyolc év alatt egyszer sem találkoztam velük. Lehet, hogy soha nem is fogok. 

Mikor először megvert, három éves voltam. Be voltam zárva a gardróbba két órára, én hármat órát sírtam. Kicsi voltam, nem értettem, mivel érdemeltem ki a sebeket a hátamon. Még mindig nem értem. Még mindig nem…

Az angyalom sosem fog megmenteni engem. 

A Szakadék borzalmas emlékeztető arra, amit elvesztettem. Vagy inkább arra, ami sosem volt az enyém. Tudom, hogy az angyalom itt van kint valahol, és ez a legrosszabb az egészben. 

A legjobb ha nem is gondolok erre. Veszek egy nagy levegőt, hogy kitisztuljanak a gondolataim. Mindig csak arra gondolj, ami előtted áll. Félrerúgok egy követ és elindulok a Kút felé. Ebben a magasságban már inkább szárazak a sziklák, de tudom, hogy elég lenne megcsúsznom, és vége lenne az egésznek és lehet, hogy így is akarom…



1 megjegyzés:

  1. Ha megvan a történet, akkor én is szívesen fordítok.
    Janka

    VálaszTörlés