Fanfic: A jövő kezdete - 13. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Ezen a késői órán hozom nektek a történet következő fejezetét, szám szerint a 13. részt. Kaptok egy kis akciót és egy adag vért is, előre is bocsi. Nehéz szülés volt, bevallom nektek, de talán nem lett olyan rossz, bár jobban örülnék, ha ezt Ti mondanátok meg egy szép kis kritika formájában!
A következő fejezet akkor jön, ha kész lesz. Inkább nem bocsátkozok fogadásokba, az mikor lesz...

13.

TOBIAS

Ameddig a többiekre várunk, Dr. Klayne elmagyarázza, milyen gyógyszerekből mikor és milyen esetben kell adnom Trisnek, illetve milyen időközönként és hogyan kell átkötöznöm a sebeit. Az ezekhez szükséges minden kelléket egy táskába pakol, és a kezembe nyomja, aztán leköti az infúziót Tris karjáról, de a tűt nem húzza ki, csak leragasztja, bár az egész inkább úgy néz ki, mintha egy kis cső lenne. A doki elkapja a tekintetem.

- Erre azért van szükség, hogy majd tovább tudjátok neki adni az infúziót, amit beletettem a táskába - magyarázza. - Ezek leginkább a folyadékpótlást segítik, és tápanyagokat juttatnak a szervezetébe. Ameddig nem tér magához, mindenképp kapnia kell napi két zacskóval.

- És ha már felébredt?

- Ha felébred, akkor még úgy két-három napig szüksége lesz az infúzióra, ameddig képes nem lesz megfelelő mennyiségű táplálékot a szervezetébe juttatni, de akkor már egy zacskóval is elegendő lesz.

Egy pillanatra beleborzongok, ki tudja, mennyi ideig kell majd mindezeket megcsinálnom, de lenyelem ezeket a gondolatokat, és figyelem inkább a doki magyarázatát.

Alig, hogy mindent elmond, megjelennek a többiek is. Elnézem az arcukat: mindannyian sápadtak, és idegesek, amin nem is csodálkozom azok után, ami történt a Központban. Christina arca a legfehérebb, és komoly kétségeim vannak afelől, hogy nem fog elájulni útközben.

Azon már meg sem lepődöm, hogy Cara kétségbeesetten szorítja Matthew kezét, az ujjaik egymásba fonódnak, az ujjperceik elfehérednek. Hirtelen erős késztetést érzek, hogy megszorítsam Tris kezét, és kissé megnyugodok, mikor a finom bőrét az enyémen érzem.

Amar és George is itt vannak, és ugyan fesztelennek tűnnek, a szemük elárulja, hogy aggodalommal tekintenek a következő percekre. Az anyám is itt van, űzött kifejezéssel az arcán, a kezeit tördelve. Vele fogalmam sincs, mi lesz: a városba nem mehet vissza, de itt sem hagyhatjuk. Peter mellette áll, érdeklődve szemléli a környezetet. Ő az egyetlen, akin nem látszanak a félelem jelei.

Mögöttük lép be Zeke és Hana a helyiségbe, közöttük Uriah-val. Nehezemre esik rápillantani, és rögtön belém kapaszkodik a bűntudat vasmarka, ahogy találkozik a tekintetünk. Az ő szemében még több a zavarodottság, mint amit Peterön látni. A máskor csokoládébarna bőre most betegesen szürkés árnyalatú, a szeme alatt sötét karikák húzódnak. Az arca beesett, látszik rajta, hogy a kómában töltött napok alatt mennyit fogyott.

- Mi a terv? - töri meg Zeke a csendet, én pedig elszakítom a pillantásom az öccséről.

- Ezt kéne megbeszélnünk, mivel a lehető leghamarabb el kell tűnnünk innen, ha nem akarjuk, hogy valamelyikünk is úgy végezze, mint Nita - mondom.

- Egyáltalán hol jutunk ki úgy az épületből, hogy nem vesznek észre minket? - kérdi Christina.

Ezen már én is gondolkodom egy ideje. Mégse sétálhatunk ki a főbejáraton. Úgy kell kiosonnunk, lehetőleg kerülve minden feltűnést. Viszont az egyetlen lehetséges út, ami eszembe jut, az az alagút, amelyen keresztül hetekkel korábban Nita vezetett ki, hogy a Határsávba vigyen az akciójuk előtt.

A többieknek persze nem tetszik ez a terv, de nincs más ötletem, ez az egyetlen esélyünk, hogy kijussunk innen.

Amar és George elrobognak, hogy kocsit szerezzenek számunkra, és az alagút másik végén fognak ránk várni. A fegyvereiket azonban még előtte nálunk hagyják, és Matthew-nak is sikerült magával hoznia egy pisztolyt, így nem kell fegyvertelenül belevágnunk az akcióba.

- Te hova fogsz menni? - kérdezem Evelyntől. Nem akarok úgy nekiindulni, hogy nem tudom, vele mihez fogunk kezdeni.

- Szerintem a Határsávba - feleli. - Úgy gondolom, ott biztonságban leszünk.

- Leszünk? - emelem fel a szemöldökömet.

- Igen, Peter velem tart. Úgy beszéltük meg, így lesz a legjobb.

- Nem akarok visszamenni Chicagóba, elölről akarom kezdeni az életem - szólal meg Peter.

Bólintok beleegyezésem jeléül. Nem tartom a legjobb ötletnek, hogy a Határsávba leljenek menedéket, de nem tudok ettől jobbat javasolni a számukra.

- Én is velük megyek - szólal meg hirtelen Cara mögöttem.

Megpördülök a tengelyem körül, és rámeredek. Mi ez a Határsáv-őrület, hogy egyszeriben mindenki oda készül? Mielőtt azonban számon kérhetném Carán, hogy mégis mi ütött belé, Matthew megválaszolja a ki nem mondott kérdésemet.

- Miattam van - sóhajt fel. - Én nem mehetek veletek, muszáj itt maradnom, Cara viszont nem akar itt hagyni, viszont a Központban nem maradhat, még bántódása esik.

Ismét lenézek összekulcsolt kezeikre. Már egy ideje sejtem, hogy van közöttük valami, de ezidáig nem találtam rá igazán bizonyítékot. Viszont az egymáshoz való ragaszkodásuk mutatja, mennyit is jelentenek a másiknak.

- Rendben van - mondom, majd még egyszer végignézek a kis társaságunkon, mielőtt az ágyhoz lépek.

Óvatosan, hogy ne sértsem meg a sebeit, a karjaimba emelem Trist. A fejét a vállamra hajtom, a karját pedig az ölébe húzom, nehogy valahova beüssem az út során. Egy pillanatra oldalra hajtom a fejem, és lenézek a nyugodt arcára. Most az egyszer tényleg hálás vagyok azért, amiért fogalma sincs, mi folyik körülötte, így legalább neki nem kell aggódnia. Megpuszilom a feje tetejét, mielőtt ismét a többiekre pillantanék.

- Induljunk.

Nem egyszerűen elmegyünk a Hivatalból. Megszökünk. Elmenekülünk.

****

Szerencsénkre éppen vacsoraidő van, így a folyosókon nem sokan lézengenek. Sietősen vágunk keresztül az épületen, de igyekszünk nem túl feltűnően szedni a lábunkat, nehogy gyanút keltsünk.

Cara halk szipogása végigkísér minket. Nem csodálom, hogy sírva fakadt, miután egy könnyes csókkal búcsút vettek egymástól Matthew-val. Zavar, hogy nem tudja abbahagyni a sírást, de nem akarom ezt megemlíteni neki. Csak remélni tudom, hogy nem ez fog minket lebuktatni.

Evelyn a másik, aki akaratlanul is gyanúsan viselkedik. A szemem sarkából látom, hogy idegesen pillant körbe, minden sarkon támadót vár. Persze nem ő az egyetlen, hiszen mindannyian feszültek vagyunk, de rajta látszik ez meg a legjobban.

Christinával a csapat elején megyünk, mutatom az utat a titkos alagút felé. Ahogy a génkárosodottak részlegébe érünk, már egy lélekkel sem találkozunk. A lépteink visszhangot vernek a falakon. Az egyik folyosó oldalán a fények épp úgy váltogatják a színűket, mint amikor először jártam erre.

Ahhoz az ajtóhoz érünk, ami a az alagút bejáratához vezet. Christina kinyitja, én pedig előre engedem a többieket.

Különös, hogy ezeken a folyosókon minden lépést hallani lehet. Akkor miért nem hallottuk meg a nyomunkban szegődöttek cipőjének kopogását? De most sem ér el a tudatomig a hangjuk, csak a lövéseket hallom. Aztán jön a fájdalom…

Nem tudom, mi folyik körülöttem, csupán arra eszmélek, hogy a fal tövében reszketek. Körülöttem fegyverek ropognak, én viszont még mozdulni se tudok, csak zihálok a fájdalomtól. Egy kéz csattan az arcomon, ami felráz a sokkból.

- Négyes! - hallom Zeke hangját, de csak nehezen tudok ráfókuszálni az arcára, pedig előttem térdel. - Nem szabad elájulnod, hallod?

Könnyű azt mondani, mikor megannyi fekete pötty ködösíti a látásom! Az első épkézláb gondolatom, hogy valahogy furcsán könnyűnek érzem a karom, mintha jelentősebb súly tűnt volna el róla. Ekkor eszembe jut:

- Tris - krákogom. Hol lehet? Hiszen az előbb még a karomban volt!

- Nyugi, haver. Jól van, Christina vigyáz rá - mutat a lány felé, aki valóban nem messze tőlünk ül a földön, Tris feje az ölében nyugszik. Nem látszik rajta, hogy megsérült volna. - Szerencséje, hogy nem vágódtál rögtön el, és ne lapítottad ki szegény lányt.

- Zeke, megtennéd, hogy legalább most nem poénkodsz? - Máskor egy szavam se lett volna, de nem most kéne elviccelnie a helyzetet.

A bal lábamra szorítom a kezem, ahogy az újabb fájdalomhullám rám tör. Össze kell harapnom a számat, ha nem akarok felkiáltani. Nem tudom megállapítani, pontosan hol sérültem meg, mert innen semmi nem látszik a lábamon, csak a sok vért látom.

- A golyó pont az egyik artériát sértette meg - szólal meg az anyám, ahogy felemeli a lábamat, hogy a combom belső felét is lássa. A hangja egy árnyalatnyit megremeg a mondat közepén. - El kell szorítanunk az ereket, hogy megállítsuk a vérzést.

Bólintok, és figyelem, ahogy Zeke egy zsebkéssel csíkokra szaggatja az ingét. A szemem ég, és fáradtság tör rám, de tudom, hogy erősnek kell maradnom, ha ki akarunk jutni innen.

- Ez most fájni fog - mondja Evelyn, miközben kivesz egy darab rongyot Zeke kezéből.

A ruhadarabot a combom alá csúsztatja, majd az elején egymáshoz illeszti a két végét, és erősen meghúzza. Felkiáltok. Próbálom visszafojtani a hangom, de a fájdalom olyan erős, hogy nem megy. Aztán csillapodik valamelyest, és a kiáltásom is elhal, csak a kapkodó légzésemet hallom. Evelyn még a sebemre is tesz egy kötést, de azt már meg sem érzem, annyira lüktet a lábam.

- A támadók? - kérdezem Zeke felé pillantva.

- Lelőttük őket - feleli. - A Kormány emberei voltak, bár azt nem tudom, hogyan sikerült ennyire hangtalanul mögénk lopózniuk.

Ez egy jó kérdés, ennyire nem lehettünk figyelmetlenek, vagy mégis? De legalább sikerült megvédenünk magunkat. Mármint a többieknek.

- Indulnunk kell tovább - köszörüli meg a torkát Christina. - Tovább nem időzhetünk.

Zeke felé fordul, majd bólint.

- Peter, neked kell mostantól Trist vinned.

- Ne! - kiáltok fel.

Tudom, hogy nem lehet kifogásom Peter ellen, hiszen mióta megitta a memóriaszérumot, nem az a gonosz, kis tenyérbemászó alak, aki korábban volt. Mégis, ha arra gondolok, hogy egy ujjal is Trishez ér… Azt hiszem, képtelen lennék elviselni, ha az eszméletlen testét megint az ő karjaiban kéne látnom.

- Ugyan már, Négyes, az ellenségeskedésre most nincs idő! - kiált rám Christina.

- Erről szó sincs - rázom meg a fejem, majd Peter felé fordulok. - Ez tényleg nem rólad szól, csak ami a Művelteknél történt, nem bírnám… - harapom el a mondatot.

- Rendben - adja meg magát végül Zeke. - Akkor én viszem a barátnődet, Peter pedig neked fog segíteni.

- Arra semmi szükség…

- Persze, mert a fennmaradó utat féllábon szökdelve is meg tudod tenni, ugye?

Ebben van valami. Amennyire fáj a lábam képtelenség, hogy rá tudjak állni, így kéretlen-kelletlen tűröm, hogy Peter felrángasson a padlóról, és a bal karomat a vállára húzza.

Szerencsére az alagút bejárata már nincs messze, így hamar oda is érünk, esetemben sántikálunk. Mázli, hogy Cara hozott magával zseblámpát, így meg tudom mutatni a többieknek, hol keressék a padlóba ágyazott ajtót.

Szép sorban mindenki leugrik a titkos járatba, bár mire a többiek leügyeskedik Tris ernyedt testét a mélybe, az eltart egy darabig, de végül mindenki biztonságban lejut. Nekem nincs ilyen szerencsém. A sebesült lábamra érkezem, ami egyből ki is szalad alólam. A fájdalom olyannyira felerősödik, hogy már a fejem is a lábammal együtt lüktet, a szemembe pedig könnyek szöknek.

Peter ismét segít talpra evickélnem, de még a jó lábammal se tudok egy lépést sem megtenni. Minden erőm elhagy. Már csak az tűnik fel, hogy a másik oldalamon Uriah támogat, és ketten húznak végig a nedves alagúton.

Az utat csendben tesszük meg, és csak Cara kezében lévő zseblámpa fényére hagyatkozhatunk. Nem tudom, pontosan mennyi idő telik el, mire ismét világosságot látok a távolban. Talán húsz perc, talán egy óra.

A sarkon túl már a szabadba jutunk; a hideg, téli levegő az arcunkba vág, a talpunk alatt ropog a hó. Amar és George két terepjáró mellett várnak ránk. Egy pillanatig látom, ahogy aggodalom suhan át az arcukon, amikor meglátnak.

A kocsi, amivel menni fogunk hasonló ahhoz, mint amivel ideérkeztünk: fekete, platós, az utasfülke három személyes. Most viszont a hátulját ponyva fedi, így talán nem fogunk megfagyni a zord időben.

Anyám könnyes szemmel megölel, és megpuszilja a homlokomat, majd Peter és Cara társaságában beszállnak a másik autóba, és elhajtanak a Határsáv felé.

Segítenek felkászálódnom a platóra, ahol a kialakított pad helyett inkább a földre ülök, hátamat a fának támasztom. Lenézek a bekötözött lábamra, amit kinyújtva hagyok, mert megmozdítani nem tudom.

Bár tudnám, mikor fogok tudni ráállni... Ez a sérülés nagyon nem jött jókor.

George felém nyújt egy pokrócot, amit hálás mosollyal fogadok, mert már így is didergek a hidegtől.

Zeke és Christina hozzák fel Trist a platóra.

- Jól van? - kérdezem, a tekintetemet egy pillanatra sem veszem le sápadt arcáról.

- Semmi baja, legalábbis az eddigieken kívül - sóhajt Christina.

Már épp lefektetnék mellém, mikor kinyúlok feléjük. Értik a célzást, így egy kis segítséggel az ölembe vonom, átkarolom vékony alakját. A háta a mellkasomhoz simul, gyengéd csókot lehelek a hajára, miközben az arcomat beletemetem a lágy fürtökbe.

- Hazamegyünk, Tris. Haza - motyogom kábán, bár nem is igazán tudom, mit jelent szánunkra a haza. A kocsi zötykölődése, és a Tris illata, meg persze a vérveszteség hamar álomba ringatnak.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Na ennek a fejezetnek is vége. Remélem tetszett, ha igen, írjátok meg, hogy mi volt a legjobb, ha nem, akkor pedig csak nyugodtan adjatok hangot a nemtetszéseteknek. A következő fejezet vége tetszeni fog szerintem, és ha unjátok már a sok Tobias szemszöget, akkor lassan változtatunk rajta... Addig pussz ^^