Fanfic: A jövő kezdete - 9. fejezet

FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Itt is a 9. fejezet, ahogy megígértem nektek. Nagyon köszönöm azoknak, akik véleményt hagytak az előző fejezetek alatt, igazán jól esik olvasni ezeket. Ezúton biztatok mindenkit, hogy Bátran írjon a továbbiakban is.
Ez a fejezet sem lesz éppenséggel vidám, de egy kis humort sikerült belecsempésznem, remélem tetszeni fog. A folytatás egy hét múlva, ezentúl szombaton.

9.

TOBIAS

A családfakutató szobában állok az egyik fal közelében. Amióta itt tartózkodunk a Hivatalban, mindannyiszor itt éreztem magam a legnyugodtabbnak. Valahogy a szoba légköre, a sok név a réztáblákon lecsillapítják zakatoló gondolataimat. De most még ez a csöndesség sem tud lenyugtatni. Nem tudja elnyomni azt a fájdalmat, ami mardossa a bensőmet.

Végigsimítok Tris nevén, az Ö és a B betűn, melyek a születési és a választott csoportját jelzik, majd a mellette lévő ponton is, ami az Elfajzottságára utal. Nem tehetek róla, de az ujjaim önkéntelenül is megrajzolják az utat az ő neve és az enyém között a kis táblák sűrűjében.

Ez egy olyan kapocs, ami már nem fog létrejönni kettőnk között. Végleg elveszítettem őt. Annyira féltem ettől, hogy itt hagy, és egyedül maradok. Most pedig kénytelen vagyok szembenézni ezzel. De nem akarom! A karjaimba akarom tartani őt, csókolni akarom puha ajkait, a fülébe akarom súgni, mennyire szeretem.

Bele se merek gondolni, hogy csupán néhány napja békültünk ki. Akkor a kapcsolatunk olyannyira pengeélen táncolt, hogy kész csodának tartottam, amiért megbocsájtott nekem. És az az éjszaka… Csodálatos volt! De most még a szeretkezésünk is csak egy keserédes emlék. Hiszen még egy nap sem telt el, hogy ez az egész romba dőljön. Egy nap…

Az elmúlt napokban végig abban reménykedtem, hogy Tris magához tér. Felnyílnak azok a viharos kék szemei, és rám mosolyog. De hiába vártam.

A látvány, ami percekkel korábban a kórházban fogadott, kísértetiesen hasonlított ahhoz, aminek a Műveltek központjában voltam tanúja: Tris, ahogy élettelenül fekszik, a végtagjai ernyedten lógnak, a szívmonitor a halál beálltát jelzi. Emlékszem, ahogy a feje oldalra billent, a szemei nyitva, kifejezéstelenül meredve a semmibe.

Sosem mondtam el neki, hogy akkor ott voltam. Képtelen voltam neki bevallani, hogy láttam a kivégzését. Nem akartam neki ezzel is fájdalmat okozni. Csakhogy engem túlságosan élénken kísértett az az emlék.

Most viszont nem lesz semmilyen Peter, aki megmentse őt, aki a karjaiban hozza ki őt a halál karmai közül, és aki biztosítson róla, hogy még igenis ver a szíve. Ezúttal nincsenek csodák. Tris itt hagyott.

A homlokomat a nevére hajtom. Mióta visszajöttem a városból, számtalanszor törtek ki belőlem a könnyek, most viszont képtelen vagyok sírni, pedig szeretnék, de túl nagy a kín. Annyira fáj, és annyira tompának és üresnek tűnik most minden, hogy a könnyek nem akarnak előjönni. Bárcsak valami enyhíteni tudná ezt a szorítást a mellkasomon.

De csak ő tudna megszabadítani a fájdalomtól. Ha itt lenne, és vékony karjait körém fonná… A fejemet a rézhez ütöm, hogy elhessegessem a képtelen gondolataimat. Hiába áltatom magam, soha többé nem fog magához szorítani, és én nem temethetem az arcom selymes hajába.

Most úgy érzem, teljesen magamra maradtam. Nem elég, hogy a legjobb barátomat elveszítettem egy átkozott döntésem miatt, a lány - aki mindennél többet jelent számomra - nincs többé. Jelen pillanatban örülnék neki, ha Zeke behúzna egyet, talán a gyász kevésbé égetné szét a sejtjeimet.

Most gondolok először arra, hogy mi történt volna akkor, ha egyikünk sem választja a Bátrakat. Ha mindketten az Önfeláldozók szürke ruhái és szürke élete között ragadtunk volna. Vajon túléltük volna a harcokat? Vajon akkor is a kerítés túloldalán találtuk volna magunkat?

Ekkor hónapok óta először gondolok a régi csoportomra, és a régi emlékek megrohamoznak. Azok az emlékek, amelyeket mélyen eltemettem magamban, hogy csak a puszta létükre se kelljen gondolnom.

Annyi minden rossz történt velem azokban az években, annyi minden, amin azóta sem tudtam túltenni magam, és örökké belém vésődtek, a lényem részévé váltak, és soha nem fogom tudni lemosni magamról az apám övének nyomait. Lehet, hogy a testemen lévő hegek egyszer elhalványulnak, vagy a tinta örökre elfedi őket, de azok a sebek, amelyek nem láthatóak csak úgy, sosem fognak begyógyulni.

Tris elvesztése is egy ilyen seb a lelkemen, a szívemen: egy olyan mély vágás, egy hatalmas lyuk, amit többé képtelen leszek befedni. Ekkora veszteség nem marad nyom nélkül, és én most úgy érzem, hogy a szívemet tépte ki a helyéről, és vitte magával ki tudja hová.

Eszembe jut az első pillantás, amit rá vetettem. Soha nem gondoltam volna, hogy egy Szerencsétlen ugrik le először, lehetetlennek tartottam. Hiszen én se ugrottam elsőként! De jött ő, és mindent felborított, amiben eddig hittem. Sosem gondoltam rá, hogy egy kicsi és jelentéktelennek tűnő lányba ennyi erő és akarat szorulhat, vagy hogy egy sápadt kék írisz ilyen heves tűzzel képes izzani, mint az övé. Mégis, amikor lesegítettem a hálóról, és ott állt előttem kicsit remegve ugyan, de bátran, és a tekintete pulzált az energiától. Mindene olyan egyszerű volt, de a személyiségét, azt az életerőtől fűtött személyt nem rejthették el a szürke ruhák. Amikor pedig a pillantása az enyémbe kapcsolódott, megláttam benne azt az intenzitást és komolyságot, amely mindig is Trisé volt. Egyszerű, mégis csodaszép. Lenyűgözött, hogy ott állt egy teljesen ismeretlen helyen, a félelem legkisebb jele nélkül, és megtalálta azt a nevet, amely a leginkább passzolt hozzá. Tris.

De eszembe jut annyi más emlék is, és rájövök arra, amire már rég rá kellett volna jöjjek: nem az volt az első alkalom, hogy láttam őt. Bár igaz az is, hogy az volt az első eset, hogy igazán láttam, mivel olyasmit tett, ami magára vonta a figyelmet, ezzel kiszakítva őt az egyszerűség kereteiből: elsőként ugrott.

Olyan jó lenne, ha csupa jó emléket tudnék felidézni róla, de sok ilyet nem találok, és az első halvány emlékem Trisről, életem egyik legmeghatározóbb és legszomorúbb pillanata egyben.

Az egész összemosódik a fejemben, de emlékszem a sok emberre, a szürke ruhákra, a halk, együtt érző szavakra. De ami leginkább megmaradt bennem, az a gyűlölet volt: forrt a vérem, ahogy az a sok férfi és nő részvétet nyilvánítottak az apámnak; annak a férfinak, aki elvette tőlem az anyámat, hiszen akkor, gyermekfejjel biztos voltam benne, hogy ő tehet róla, hogy az anyukám nincs ott mellettem. Akkor még nem tudtam, hogy elüldözte őt, engem pedig ott hagyott annak az embernek a nyakán, aki a további éveimet megkeserítette. De már akkor gyűlöltem az apámat, és ugyanígy éreztem akkor az anyám iránt is, hiszen - bár akkor még a halálra fogtam - magamra hagyott.

Nem bírtam nézni az embereket, ahogy sürögnek-forognak a házban, elbújtam a nappali nagy, szürke függönye mögé, ahonnan csak néha pillantottam ki, hátha közben elmentek a szomszédok.

Akkor pillantottam meg őt. A bátyja mögött lépett be a nappali ajtaján, lehajtott fejjel, ártatlan arccal. Kissé félszegen pillantott körbe a helyiségben, aztán a pillantása megállapodott rajtam. Halvány mosoly jelent meg az arcán, egy szőke tincs az arcába hullott, ahogy letette a követ az asztalra. Ilyen követ mindenki hozott, rajta egy szóval, ami lehetett egy jókívánság, vagy olyas valami, ami az elhunytat jellemezte.

Miután magamra maradtam, kiléptem a függöny takarásából, és az asztalhoz sétáltam, amelyen a kis kő volt. A kezembe vettem, és alaposan megnéztem a szürke, lapos kavicsot. Sima felülete volt, rajta pedig egy, kissé esetlenül ráírt szó állt: szeretet.

Az ilyen kövek általában a temetéskor a sírgödörbe kerülnek, de azt a követ megtartottam.

De nem az volt az egyetlen alkalom, hogy láttam őt, mert ezután a pillantásom akaratlanul is megakadt rajta: az utcán, ahogy elsétált a házak között, vagy az iskola folyosóin észrevétlenül suhan végig, szőke tincsei lebegnek utána. Annyiszor láttam őt abban a szürke világban, és mégsem láttam őt igazán egészen addig, amíg a Bátrakat nem választotta.

Lehet ostobaságnak tűnhet, hogy úgy érzem, számomra mindennek vége. Hiszen alig fél éve ismerem őt, és annyiszor vitáztunk egymással, és annyiszor, de annyiszor hazudott nekem, és sodorta veszélybe magát, hogy lehetetlennek tűnik, hogy ennyire kötődtem hozzá. Sőt, még most is teljes szívemmel hozzá vagyok láncolva. Fél év… Rövid időnek tűnik, de úgy érzem, a sok rossz mellett, ebben a hat hónapban voltam a legboldogabb egész életemben. A sok szörnyűség és sínylődéssel teli napok, hetek, évek után végre történt velem valami jó is, valaki, akiért érdemes volt reggel felkelnem, és úgy éreztem, van értelme az életemnek. Még akkor is, ha ez az értelem az volt, hogy megvédjem Trist. Amiben kudarcot vallottam. Nem tudtam őt megmenteni.

Nagyot nyelek, és még inkább a falhoz simulok, miközben érzem, hogy égnek a szemeim. Ekkor lépteket hallok mögülem, de valahogy nem érdekel, kihez tartoznak, csak tovább támasztom a falat a homlokommal.

- Hát itt vagy! - hallom meg Christina hangját. - Már vagy egy órája mást sem csinálok, mint tűvé teszem utánad az egész központot.

- Menj el. - Nyers és rekedtes a hangom, de nem tulajdonítok neki jelentőséget. Csak egyedül szeretnék lenni.

- Dehogy megyek el, Négyes! Addig biztosan nem, ameddig meg nem hallgatsz.

Nagyot sóhajtok. Hogy maradt ez a nagyszájú Őszinte a nyakamon? Őt is Trisnek köszönhetem…

- Nem vagyok kíváncsi a mondanivalódra. Felfoghatnád ezt te is. Szerinted most mennyi kedvem van veled diskurálni, és hallgatni a sületlenségedet? - rivallok rá.

- Szerinted az sületlenség, hogy a barátnődet nem régen hozták ki a műtőből, és nagyon is életben van? Vagy ezt sem akarod tőlem hallani?

Azonnal felpattan a szemem. Először az ugrik be, hogy biztos rosszul hallottam. De nem, ezt nem hallhattam rosszul.

- Nem… nem halt meg? - A hangom gyenge, alig több egy suttogásnál.

- Tobias - mondja határozottan. - Életben van.

Életben van.

De hát hogyan? Fel se fogom, de a kérdés kicsúszik a számon.

- Én sem egészen értem, mert nem vagyok jó ebben az orvososdiban. De az biztos, hogy csináltak vele valamit az orvosok, mire nagy nehezen ismét verni kezdett a szíve. Aztán rohantak vele a műtőbe. Beszéltem az orvosával, mielőtt a keresésedre indultam. Azt mondta, hogy belső vérzése volt, attól omlott össze a keringése, de sikerült elállítaniuk a vérzést.

Sikerült nekik… Ver a szíve…

De vajon meddig lesz így? Talán csak egy újabb halovány reményt kaptam arra, hogy felépül. Még egy ilyen esetet nem bírnék elviselni. Viszont nem tehetek róla, újra feltámadt bennem a remény, hogy még magamhoz ölelhetem.

- Mikor… Mikor láthatom? - kérdezem kissé elcsukló hangon, továbbra is a falat támasztva.

- Őszintén, nem tudom. Nem régen hozták ki a műtőből, és senkit nem engednek be hozzá. Talán holnap…

- Holnap?! - háborodom fel, és szembefordulok vele, és a haragom azonnal elpárolog. Christina arca ugyanis kipirult, a szeme vörös a sok sírástól. Mindig elfelejtem, hogy neki is épp olyan nehéz ez az egész, mint nekem. Hiszen mégiscsak a legjobb barátja életéről van szó.

Gyengén rámosolygok, ő pedig elneveti magát. Kérdőn nézek rá, mert nem értem, miért nevet.

- Röhejesen festesz, Négyes - kacag teljes szívvel. - Trisnek látnia kéne, hogy a neve ott virít a homlokodon.

A homlokomon? Odakapom a kezem, és meg is érzem az egyenetlen mélyedéseket a bőrömön, majd a mögöttem lévő kis táblára fordítom a pillantásom. A következő pillanatban az arcom fellángol zavaromban.

- És még el is pirulsz! - Christina most már a hasát fogja a röhögéstől. - Ki vagy te, és mit csináltál a jó öreg Négyessel?

Ezen már én is elnevetem magam. Mióta megismertem Trist, és közelebb kerültünk egymáshoz, mintha szép lassan kivetkőztem volna magamból. Pontosabban abból a szerepből, amit a Bátrakhoz érkezésem után öltöttem magamra. De már ahhoz az Önfeláldozó fiúhoz se hasonlítok, aki egykor voltam. Mostanra valami sokkal többé váltam: olyasvalaki lettem, aki el tudja engedni a régi sérelmeket, és képes szeretni másokat, így ő is érdemesnek bizonyul mások szeretetére.

Egy halvány mosollyal a szám szélén még odapillantok Tris táblácskájára a nevek sűrűjében. Viszont most először nem csak rá figyelek, hanem végigkövetem a családfáját. A legtöbb felmenője Művelt volt, bár mivel az édesanyja a városon kívülről érkezett, így az ő elődeiről semmit nem tudni. Pár percig nézem a vonalak és táblák erdejét, de úgy érzem, mintha hiányozna valami, de nem tudom megfogni, honnan is jön ez a gondolat.

Aztán egyszer csak bevillan. Tris említette, hogy a bátyja szerint a videón - amit bemutattunk a városban - szereplő nő az egyik nénikéjük volt még pár generációval korábban. De sehol nem látom Edith Prior nevét.

Következő fejezet >>

Szerző megjegyzése:
Na látjátok, nem vagyok én olyan szemét muskátlispite, mint Veronica. Ezt a fejezetet nagyon szerettem írni, mert egyszerre volt megható, szívbemarkoló és édes. Hamarosan Edithnek is utánanézünk. Addig pussz ^^