Fanfic: A jövő kezdete - 10. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!


Egyik olvasónk kérésének eleget téve, kissé korábban érkezett meg a 10. fejezet. Emlékeztek még a hetedikre? Na ez ahhoz lesz hasonló. És meglepetésként kaptok egy új, mondjuk azt, hogy félig saját karaktert, bár a könyvekben nem szerepel, de kíváncsi vagyok, rájöttök-e, ki is ő! Pluszban a véleményeteket is várom róla, meg persze a történetről is. Nagyon jó volt ezt a fejezetet írni, úgyhogy jó olvasást hozzá!
A következő szerdán!




10.


TRIS




Egyszer csak arra leszek figyelmes, hogy már nem vesz körül az a vakító fényesség, ami ki tudja mikor magával ragadott. Újra a sötétben vagyok, de mintha már nem lenne annyira fekete a környezet, és a hideg érzés is eltűnt. Viszont a fájdalom visszatért, pedig olyan jó volt egy kicsit nem érezni semmit sem.

Meglepődöm, mert halványan ugyan, de mintha érezném a testemet. Már nem érzem úgy, mintha a semmiben lebegnék, inkább olyan, mint amikor valami kemény talajon fekszik az ember, vagy víz alatt van, és a víztömeg súlya össze akarná roppantani. De végre úgy érzem, hogy van kezem és lábam, nem csak egy gondolat vagyok a semmi közepén.

Határozottan úgy érzem, hogy nem vagyok halott, és nem a túlvilágban lebegek. Inkább ahhoz hasonlítanám, mintha valaki börtönbe zárt volna a saját fejemben, miközben elszakította tőlem a testemet, és csak szép lassan akarja újra az irányításomba adni.

Az idő múlását még mindig nem érzékelem. Vajon mennyi ideig volt itt az a fényesség? És én mióta vagyok rab? Mi ez a sötétség? Miért vagyok itt?  Annyi kérdés cikázik a fejemben, hogy képtelen vagyok csak egyre koncentrálni.

Kell egy kis idő mire elcsendesednek a gondolataim, és fel tudom mérni a helyzetem. Végre úgy érzem, hogy tudok gondolkodni, és nem csak a fájdalomra vagyok képes odafigyelni. A testemet viszont képtelen vagyok megmozdítani, mintha az egész egy nagy zsibbadt izomkupac lenne, amiről levágták a fonalakat, amivel irányítani lehet. Ezen a sötét helyen kívül sem érzékelek semmit, pedig tudom, hogy ez csak a fejemben van, bár fogalmam sincs, mi mondatja ezt velem, egyszerűen érzem. Viszont akárhogy koncentrálok, nem tudok rájönni, hol lehet a testem.

Ami viszont meglep, hogy az emlékeimet végre nem fedi teljes egészében homály, és pár dologra vissza tudok emlékezni. Úgy érzem, minden a fejemben van, csak nem akar egyszerre rám törni minden kis részlete az életemnek, de így elő-előjönnek gondolatok.

Bátrak. A csoportrendszer a városban. Tudom, hogy öt csoport van, és azt is tudom, hogy ebből én háromnak a tulajdonságait is mutattam az Alkalmassági Vizsgámon. Hogy Elfajzott vagyok. Látom magam előtt a széket, a terem fehéren ragyogó mennyezetét, Tori tarkóján a sólymot. Persze ez a gondolat egy újabbat von maga után. Tori meghalt.

Vajon hány ember halt még meg az ismerőseim közül? És azok, akiket nem ismerek? Mennyi áldozatot hozhatott a csatározás a városban? Ezzel kapcsolatban nincsenek tiszta emlékeim, de tudom, hogy a Műveltek kezdték el az egészet, és aztán a szörnyűségek követték egymást.

Tudom, hogy vér tapad a kezemhez. Fogalmam sincs, mennyi, de a barátom halálára emlékszem. Will. Lelőttem. A szemem láttára zuhant a kemény földre. Megöltem azt a kedves fiút, aki mindig mellettem állt.
És a szüleim… Mindketten azon a napon veszítették életüket, én pedig pár óra alatt elveszítettem a családomat.

Megannyi emlékem van az édesanyámról és az édesapámról. Vidámak, egyszerűek. Boldog pillanatok a házunk falai között. Ahogyan megsimogatták az arcom, vagy csókot nyomtak a homlokomra elalvás előtt. Mégis egy olyan emlék bújik elő az elmém mélyéről, amiben sok szerepe nincs a szüleimnek...



A heti adag élelmiszert viszik a szüleim a csoportnélküliek körzetébe, mint minden pénteken. Általában édesanyám szokott menni két másik Önfeláldozó asszonnyal, de ma a papának nem volt annyi dolga a munkában, így ő is velünk tart. Én is sokszor megyek a mamámmal a csoportnélküliekhez, pedig nem igazán szeretem őket. A hideg futkos a hátamon tőlük. Amikor a közelemben vannak, mindig attól tartok, hogy valamelyikük megragadja a karom, és magával ránt a sötétségbe, ahonnan nem fogok tudni szabadulni.

A bátyám valami önkéntes munkát végez az iskola könyvtárában, pedig örülnék neki, ha itt lenne velem. Valahogy mellette biztonságban érzem magam. Ennek az okát nem igazán értem, de talán köze van ahhoz, hogy mindketten gyerekek vagyunk, és ez itt a felnőttek világa.

El is gondolkodom rajta, hogy nem emlékszem, hogy láttam volna csoportnélküli gyereket. Mintha nem is léteznének. Vajon tényleg nincsenek? Vagy ha mégis születik egy, azzal mit csinálnak? Az is lehet, hogy rejtegetik őket valahol, azért nem látjuk őket sohasem.

Ahogy végigsétálunk az utcán, üvegcserepek ropognak a talpunk alatt. Itt a sikátorok koszosak, szeméttel vannak megszórva. Kellemetlen szag terjeng. Megszorítom a mamám kezét.

Az élelmiszereket egy kevésbe lepusztultnak látszó sokemeletes épület bejáratához visszük. Megállunk a mamámmal az ajtóhoz vezető lépcső aljában, amíg a papám felmegy, és bekopog. Egy világosbarna bőrű, kissé őszes hajú, sovány asszony lép ki, és vált pár szót az édesapámmal, majd visszamegy, és két, erősebb fizikumú férfival jön ki ismét, akik az élelmiszeres zsákokat beviszik az épületbe.

A szüleimnek is segíteni kell, meg valami papírmunkát el kell végezniük, ezért megkérnek, hogy kint várjak rájuk. Nem igazán akaródzik egyedül maradnom.

Az épület előtt járkálok fel-alá, úgy, hogy a lábamat pontosan a másik elé teszem, és elképzelem, hogy magasan a levegőben kifeszített kötélen sétálok. A Bátrak vajon csinálnak ilyesmit?

Az egyik sikátor felől furcsa hangokat hallok, ezért kíváncsian arrafelé szökdécselek, tudván, hogy itt nem lát senki.

Az iskolában sokszor láttam, ahogy a más csoportokba tartozó fiúk és lányok hogyan rohangálnak és ugrándoznak. Nekünk, Önfeláldozóknak ez nem megengedett. Sokszor nézek rájuk irigykedve, de mikor egyedül vagyok, és nincs senki a közelben, mint most is, felrúgom a csoportom szabályait.

A sikátor előtt megtorpanok. Nem ilyen látványra számítok, és megijedek. A földön egy zilált külsejű, szakadt ruhájú férfi fekszik; az egyik csoportnélküli. A homlokán seb, amelyből vér szivárog, a szája is felrepedt, az állán lila folt. Mellette egy kék kabátot viselő piszkosszőke hajú, fiatal férfi áll. A lába a csoportnélküli férfi bordáiba ékelődik. Az arcán gonosz vigyor. A szeme élesen villan a szemüvege mögött.

Fáj néznem a jelenetet. Ilyet nem láttam eddig.

A csoportnélküli fickó jajgat a fájdalomtól, az arca eltorzul. A Művelt nem foglalkozik vele, hogy mennyire szenved a másik, tovább rugdossa. A cipőjének az orra hangos puffanással csapódik a földön fekvő oldalának.

Nem tudok tovább ott állni, de a pillantásomat sem tudom levenni róluk, így aztán lassan hátrálni kezdek. A sarkam nekiütközik egy földön heverő betondarabnak, és hátraesem, a tenyeremet felszántja a durva aszfalt.
Előttem a szörnyű jelenet tovább folytatódik, én pedig remegni kezdek. Könnyek folynak az arcomon.

Ekkor mögülem kiáltozás hallatszik. Három fekete ruhás alak szalad el mellettem egyenesen a sikátorba. Ketten elrángatják a Művelt fickót a csoportnélküli férfitól, a harmadik társuk pedig megáll a sikátor bejáratánál.

A Művelt lerázza magáról őket, majd az egyikük felé veti magát. A Bátor fickó azonban kitér az útjából, megragadja a karját, és a háta mögé csavarja, a következő mozdulattal pedig a falnak szorítja a kötekedő alakot.

Ámulattal nézem a férfit. Nem lehet idősebb, mint a szüleim, talán még pár évvel fiatalabb is. Tüsis szőke hajából vérvörös tincsek lógnak az arcába. A szemöldökében valami ékszer van, nem tudom, minek nevezik. Fedetlen felkarján kacskaringós rajz húzódik. Csupa izom.

Olyan könnyedek a mozdulatai, mintha semmi nehézség nem lenne abban, ahogy ezt az egész mozdulatsort végrehajtja. 

A másik két társa átveszi tőle a Művelt fickót, és kilökdösik a sikátorból, végig az utcán, gondolom a Műveltek központja fele, bár az nem tudom, merre van. Őket egy másik Bátor követi. Csak ekkor tűnik fel, hogy mögöttem is áll még egy csapat fekete ruhás alak.

A szőke férfi a földön fekvő csoportnélkülihez lép, ellenőrzi a sebeit, és felsegíti a durva betonról.. A mozdulataiban van egyfajta kedvesség és gondoskodás, ami leginkább az Önfeláldozókra jellemző. Fel sem foghatom, hogyan lehet ugyanaz, aki pár pillanattal korábban még a falhoz lökte a másik férfit. A durva fogásból gyengéd érintés lett.

Egy fiatalember lép mellé egy kicsit idősebb nő társaságában, akik betámogatják a sebesültet egy közeli épületbe.

A Bátor fickó kifújja magát, ám ekkor észreveszi, hogy én is ott vagyok. A léptei magabiztosak, és hosszúak, ahogy odasétál hozzám. Lehajol, és belevigyorog a képembe.

- Csak nem megrémültél, kölyök? - kérdezi.

Meresztem rá a szemem. Ennek meg mi baja van, hogy így vigyorog?

- Nem - felelem komolyan. - És nem vagyok kölyök. A lányokat nem szokták kölyöknek hívni.

- Ha te mondod - rántja meg a vállát. - De amilyen kis töpszli vagy, te is csak egy kölyök vagy, és kész.

De idegesítő! Viszont a kezét nyújtja felém. Megragadom, és felhúz. Azt hinné az ember, hogy egy ilyen kigyúrt fickónak durva a tenyere, pedig nem. Kissé érdes ugyan, de lágy, és óvatos. Nem szorítja meg az én gyenge ujjaimat, mégis érzem bennük az energiát, amivel képesek vonatról le-föl ugrálni.
Leporolom a ruhámat. A férfi továbbra is engem bámul.

- Mit keres egy ilyen kis Önfeláldozó kölyök a semmi közepén? - böki ki végül. Persze én meg egyből megsértődöm.

- Na idefigyelj! - mordulok rá. - Először is, nem vagyok kicsi! Már elmúltam nyolc, világos? Sőt, magasabb vagyok a bátyámnál! - húzom ki magam. -  Másodszor, ez nem a semmi közepe, csupán a csoportnélküliek körzete. Harmadszor, nem hinném, hogy az orrodra kéne kötnöm, miért vagyok itt.

Olyat tesz erre, amire nem számítok: elneveti magát. Az arcom persze rögtön vörös lesz; egyrészt a haragtól, másrészt a szégyentől. Utálom, ha kinevetnek.

- Te aztán egy igazán nagyszájú kölyök vagy - borzolja össze a hajamat. - Csak nem kidobtak a Szerencsétlenek, mert túl sokat beszéltél?

- Nem! - rivallok rá. Aztán eszembe jut, mennyire szégyenteljesen viselkedem. Ahogy az előbb beszéltem, a csoportom szabályait szegtem meg. Jaj, csak a papa meg ne tudja! - Elnézést kérek, amiért szemtelen voltam - motyogom a fejemet lehajtva.

- Ugyan már! Engem aztán nem zavar - csap rá a vállamra, amitől úgy érzem, menten összetörnek a lábaim alattam. - Csupán nem vagyok hozzászokva, hogy egy szürke ruhás kis nyolcéves kioktasson.

Gorombának tűnik, de a barnászöld szeme kedvesen csillog. Éppen ezt érzem iránta; egyszerre megy az agyamra ezzel az idegesítő vigyorával és kacagásával, na meg ezzel a “kölyök” becézésével, másrészről viszont lenyűgöz, milyen erős, mégis gondtalan és bolondos. Vajon minden Bátor ilyen lenyűgöző?

Ahogy az arcába bámulok, eszembe jut egy gondolat.

- Kérdezhetek valamit?

- Naná, kölyök. Kivéve a címemet. Nem szeretek idegesítő Önfeláldozó kölyköt találni a küszöbömön.

Most én is elnevetem magam. Nem is emlékszem, mikor szórakoztam ilyen jól...

- Mi az a szemöldöködben? - kérdezem a különös ékszerre mutatva. Más Bátrakon is láttam már ilyet, de eddig senki nem mondta meg, mi az.

A fickó elneveti magát.

- Ez? - pöcköli meg a fekete valamit. Bólintok. - Ez egy piercing, kölyök.

- És az mire jó? - érdeklődöm.

- Fura egy kis Szerencsétlen kölyök vagy, hallod - néz rám mosolyogva. - Nektek nem szokásotok kíváncsiskodni.

Megrántom a vállam.

- Sok haszna nincs, csak ettől menőnek tűnünk. Meg nem túl kellemes, mikor átszúrják az embert, ezért egyfajta bátorságot is bizonyít. De kölyköknek nem adunk belőle - ölti rám a nyelvét.

- Nekem nem is kéne ilyen vacak. Meg én az ilyesmihez úgysem lennék elég bátor - jegyzem meg.

- Azt kétlem, viszont inkább több eszed lenne, és azért nem tennéd meg.

- Ezt nem értem, én nem vagyok Művelt…

- Persze, hogy nem vagy - kacag. - De attól még van eszed. És amennyit jár a szád, nem lepődnék meg, ha majd az Őszinték között kötnél ki.

- Az kizárt! - tiltakozom. Valahogy sosem bírtam az Őszintéket, főleg ahogy az iskolában sértegetik a másikat. - Önfeláldozó vagyok…

- Tudom, de az nem jelenti azt, hogy az is maradsz, vagy hogy abba a csoportba tartozol.

- Mégis hova máshova tartoznék, ha nem a családomhoz? - kérdezem tőle halkan.

Mindig is azt gondoltam, hogy oda tartozom, ahova a szüleim, a testvérem, a családom. Hiszen ők vannak mindennap velem, és ők állnak a legközelebb a szívemhez. Hogyan tartozhatnék egy olyan helyre, ahol ők nincsenek ott?

- Hallottad már azt a mondást, kölyök, hogy a “Csoport a család előtt”?

Bólintok. Persze, hogy ismerem. Szinte ez volt az első dolog, amit a fejünkbe vertek az iskola legelső napján. Nem a vérünk számít, hogy a szüleink, a rokonainak hol vannak, hogy hova tartoznak, hanem hogy nekünk a csoportunk elvei alapján kell élnünk, és a csoportunk érdekeit kell szolgálnunk. Ezt az egészet mindig is baromságnak tartottam. Hogyan lehet fontosabb egy csomó idegen, mint akik felnevelik az embert? Nem hiszem, hogy jobban tudnék szeretni egy csoportot, mint az anyukámat és az apukámat.

Viszont az igaz, hogy már most idegen tőlem az Önfeláldozók fegyelmezettsége. Nem értem, miért nem szaladgálhatunk az utcákon, vagy miért nem lehetnek olyan játékaink, mint a többi csoportba született gyereknek. Az ételeink egyszerűek, és soha nem kaphatunk semmi különlegeset. Édesség sincs, pedig a suliban csomóan esznek olyan cukros valamiket, amit én sosem kóstolhatok meg. Nekünk be kell érnünk annyival, hogy bő, szürke ruháinkban, jól nevelten sétálhatunk az utcákon, és segíthetünk a rászorulóknak.

Én nem vagyok ilyen. Ki szeretnék törni ebből a szabályokkal teli életből, de nem lehet. Még nyolc év, mire választhatok. De ugyan hova mennék innen? Nem vagyok se kedves, se őszinte, se okos, bátor pedig főleg nem. Úgy érzem, sehova nem fogok tartozni.

- Ne vágj már ilyen képet, mert én fakadok sírva - böki meg az arcom a nagy és hosszú ujjával. - Még sok időd van rájönni, hova is szeretnél tartozni. De emlékezz arra, amit mondok.
Igazi komolyságot látok a szemében, pedig eddig leginkább viccelődött. Érdekel, mit fog mondani, ezért ismét bólintok.

- Nem az számít, honnan indultál, hanem hogy hova tartasz.

Döbbent arcomat látva újra felnevet. A szeme körül elmélyülnek a ráncok, ahogy teli szájjal kacag.

- Hector, gyere már! - kiált rá egy fekete hajú Bátor nő.

A fickó még utoljára összeborzolja a hajam, mielőtt búcsút int.

- Most már visszamehetsz a szüleidhez, kölyök! - bök a hátam mögé.

Apa és anya ott állnak pár méterrel a nagy ház előtt, és felém pillantanak. Mosolyognak. Én is mosolygok, mikor odasietek hozzájuk.

Még a szemem sarkából látom, ahogy a Bátrak a vasút felé szaladnak.

Hogy hova tartok? Nem tudom, de ki fogom találni.



Gondolatban elmosolyodom. Ez volt az a találkozás, ami után másképpen tekintettem a csoportokra. A saját csoportomra is. De különösen a Bátrakra. Ezután csodálni kezdtem őket, főleg a szabadságukat, és a vakmerőségüket, ahogy a vonatokról ugrálnak. Ugyanazt az erőt és igazságosságot kerestem bennük, mint amit a szőke hajú férfiban megláttam azon a napon.

A körülölelő szürkeség lassan elnyomja a zakatoló gondolataimat, és nyugalmat csempész a lelkembe. Mintha eltompítaná az érzékeimet, de mégis, pont az ellenkezőjét érzem.

Biztos vagyok benne, hogy egy kezet érzek az enyémen. Erős marok, keskeny, hosszú ujjakkal, amik az enyémek közé fonódnak. Meleg bőr préselődik az enyémnek. Gyengéd cirógatás fut végig a kézfejemen. Meg akarom mozdítani a kezemet, de nem megy. Még egy ujjam sem moccan meg, pedig annyira szeretném megsimítani azt a meleg tenyért.

Aztán egy hangot hallok, amely átnyomakodik a szürke ködön, és elér a tudatomig. Egy mély hang ez, férfias, olyan tónusú, amitől hevesebben kezd verni a szívem. Kell egy kis idő, mire rájövök, mit is mond a hang, és még több, mire megértem a jelentését.

Tris.

Az én nevem.

Szerző megjegyzése:
Nos, van tipp, kicsoda ez a Bátor fickó? Írjátok meg, ha van. Remélem a sok depi után ez a rész hozott egy kis felüdülést. Pár fejezet, és lesz egy kis akció is. Addig pussz nektek! ^^



21 megjegyzés:

  1. Profilnak nem toltotottem ki semmit, de en vagyok az olvaso akinek eleget teve jott ma a fejezet.Nagyon jo lett.Tenyleg, oszinten es tiszta szivembol mondom. Nagyon jo lett. Nem tudom, hogy, hogy jutott eszedbe ilyet irni.Fantasztikus lett.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi. AbnegationBoy szerint a fürdővíz teszi, mert mindig fürcsi után írok valami jót. Amit kétlek de mindegy :D Örülök, hogy tetszik, és remélem ősszel jössz újra, és olvasod majd tovább :)

      Törlés
  2. imádom. egyszerűen perfect. és ha jól gondolom, akkor Tobias az. ^.^ :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Köszi :$ A feji végén persze, hogy Tobias az (majd a következő fejezetben részleteket is kaptok). De itt Hector a kérdés, hogy ő kicsoda :D

      Törlés
    2. Es nagyon jo Hector.
      Az elso kommentelo.:)

      Törlés
  3. Én már várom a 11.dik fejezetet nagyon :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerdán, de a 12es még nagyon nincs kész szóval lehet utána lesz egy kis szünet...

      Törlés
  4. Hector nem a harmadik Bátor vezető Tobias és Tori mellet ?

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem, az Harrison volt. Ennek a karakternek én adtam a Hector nevet, de nem véletlenül, de eddig senki nem jött rá a turpisságra...

      Törlés
  5. Csak hangosan gondolkodok, de én arra tippelek, hogy Tobias az akit itt Hectornak emlegettek. Mert szerintem Tobias amikor megérkezett a bátrakhoz biztosan választott egy másik nevet, mert nem akarta, hogy tudják ki is ő. És csak akkortól kezdték el Négyesnek szólítani, amikor megtudták, hogy csak négy félelme van. :) de kérlek javíts ki ha tévedek. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Nem, mivel Tris itt még ugye csak 8 éves, Tobias 10. És ennek a férfinek szőke haja van, és barnászöld szeme. Valamint nem véletlenül hívják Hectornak. De ez a karakter a könyvekben sosem szerepelt, még csak meg sem említették, viszont egyértelműen létezett. És a neve sokat elárul.

      Törlés
  6. szerintem Lynn, Shauna és Hector apukája

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Millió puszi! Végre valaki kitalálta! :) Remélem nem gond hogy őt választottam, valahogy kézenfekvőnek tűnt. Először Uriah és Zeke apuját akartam, de ő korábban meghalt, aztán Amart, de ő meg túl fiatal.
      Szóval köszi, hogy kitaláltad!

      Törlés
    2. :) gondoltam hogy ő lesz, örülök hogy eltaláltam. egyébként tetszett a történet!

      Törlés
    3. Én is örülök, hogy eltaláltad, és hogy tetszik a sztori. Remélem, a többi fejezet is tetszeni fog :)

      Törlés
  7. Nagyon jó lett. :) Sokat mosolyogtam.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szuper :) Örülök, hogy sikerült mosolyt csalnom az arcodra :)

      Törlés
  8. Ez nagyon aranyos volt.Eddig a 7. és ez a kedvencem.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Akkor lehet nem sok kedvenced lesz most már... xD

      Törlés
  9. Azért remélem lesz még!
    ♥♡♥♡

    VálaszTörlés
  10. Elképesztő, ahogyan írsz! Olyan aprólékos minden fejezet! Most ez jutott eszembe olvasás közben. Hogy mennyire ki van dolgozva. Lenyűgöző! A kanyarban se vagyok! :D

    Adél

    VálaszTörlés