Fanfic: A jövő kezdete - 5. fejezet



FIGYELEM! CSAK AZOK OLVASSÁK EL, AKIK OLVASTÁK A HŰSÉGEST!

Az 5. fejezetben kicsit beszélgetünk, és megnézzük, milyen is a Hivatal informatikai rendszere, szóval ne lepődjetek meg a sok infós szakkifejezéstől. A következő fejezet csak egy hét múlva várható, mivel a kilencedik fejezetet igaz befejeztem, de nagyon rövid lett (Merengőre nem engednék fel), így kicsit bővíteni kell rajta), pluszba várnék még kritikákat, mennyire jön be egyáltalán a sztori a népnek!



5.


TOBIAS


Szabályosan végigszáguldok a folyosókon, miközben félrelökök mindenkit, aki az utamba kerül, és szinte úgy török be a kórház ajtaján. A nővérek megbotránkozva néznek utánam, ahogy elhaladok mellettük, és bevágódok a kórtermek előtti folyosóra.

Zeke az előtt a szoba előtt áll, ahol az öccse fekszik. Zaklatott kifejezés ül az arcán, miközben az ajtó mellett a falnak dől, és meredten bámulja a padlót. Megtorpanok előtte, és idegesen nézek rá.

Minden bizonnyal észrevette, hogy valaki áll nem messze tőle, mert lassan felemeli a pillantását a padlóról, és rám néz. A szeme üresen csillog, ahogy a tekintetünk találkozik.

- Mi történt? - kérdezem halkan, félve a választól.

A pillantása hirtelen haragossá válik, majd pár pillanattal később visszatér a korábbi tompultság a szemébe. Dühös rám, valószínűleg utál is, ami nem csoda, azok után, amit az öccsével tettem. Én utálom érte magam, az biztos, és megérdemlem, hogy a legjobb barátom a pokolba kívánjon.

- Az orvos nem régen ment el - szólal meg, a hangja vontatott. - Azt mondta, hogy az agyával van valami, hogy eddig nem ilyen volt. Szerinte mielőtt idehoztatok volna minket, semmi idegi aktivitást nem találtak nála, vagy micsodát. De most olyan, mintha visszatérne belé az élet. A doki szerint meg van az esély, hogy magához tér.

Nem tudom megmondani, mit érzek ezek hallatán. Megkönnyebbülést? Talán. De még semmi sem biztos. Félek, hogy csak egy csalfa reményt kaptunk ezzel, és Uriah mégse lesz jobban, nekünk pedig még inkább fájni fog a veszteség. De ha mégis felébred… Az sem fog azon változtatni, hogy az én hibám, amiért ide került.

Szeretnék valami biztatót válaszolni Zeke-nek, amivel talán oldhatom a kettőnk között feszülő mélységes feszültséget, és szeretném, ha kevésbé utálna, ám ekkor kinyílik egy ajtó a folyosó vége felé. Egy magas, ritkuló hajú, középkorú férfi világoskék köpenyben lép ki rajta, az arcán aggodalmas, elgondolkodó kifejezéssel. Ismerem azt az ajtót. Az Tris szobája…

Fel se fogom, már széles léptekkel a férfi felé tartok. Még gondolkodni sincs időm, már mellette is termek, és megragadom az orvos karját.

- Hogy van? - A hangom élesen cseng. Tudom, hogy nem ez a férfi tehet arról, ami történt, de én attól még utálom az egész itteni bagázst.

Rám néz, a szemében szánalom tükröződik. Utálom, ha így néznek rám, de most inkább megrémít a dolog.

- Sajnos semmi biztató változás nem történt. Az életjelei még mindig gyengék. Ilyen esetben az első harminchat-negyvennyolc óra a legkritikusabb, ha ez idő alatt a páciens nem lesz rosszabbul, akkor jó esélye van a gyógyulásra. Sajnos egyenlőre Tris állapota változatlan, ami biztató is lehetne, amennyiben nem lenne ennyire kritikusak az eredményei. Azt kell mondjam, ha hamarosan nem áll be nála javulás, akkor fel kell készülnünk a legrosszabb eshetőségre is.

Kezét a vállamra teszi, és aprót szorít rajta, amit meg se érzek, majd elsétál mellettem. Csak nézek magam elé, és úgy érzem, a világ szép lassan a darabjaira hullik körülöttem, és nincs semmi és senki, ami egyben tartaná.

- Négyes - hallom meg magam mögül Zeke hangját, de most nem hallom a gyűlölet szikráját sem benne. - Én… Sajnálom...

- Nem kell a sajnálatod - csattanok fel, bár nem rá vagyok dühös. - Én nem vagyok rá méltó. Megérdemlem, hogy szenvedjek, de ők nem ezt érdemelték. Ők nem…

Azzal faképnél hagyom, és elindulok a kijárat felé. Alig, hogy becsukódik mögöttem az ajtó, és befordulok az első sarkon, a térdeim megrogynak, és rövid úton a fal tövében találom magam. Fejemet a térdemre hajtom, és hevesen zihálok, de szerencsére a könnyek ezúttal békén hagynak.

Nem tudom mennyi ideig ülök a földön, mikor egy alak áll meg előttem, és egy sötét szempár mered rám. Amar mosolyogva guggol le elém, de a szemében bánat tükröződik.

- Jól vagy? - kérdezi, miközben egyik kezét a vállamra teszi.

Felhúzom a szemöldökömet, és vetek rá egy olyan “szerinted?” pillantást. Igazából nem tudod eldönteni, hogy érzem magam. Leginkább úgy, mint akit kifacsartak, és csak az üres héját hagyták hátra, hogy élőnek tettetve magát, az emberek között járkáljon.

Legnagyobb meglepetésemre elveszi a kezét a vállamról, és leül mellém, fejét a falnak dönti. Most éppen olyan lazának tűnik, mint amikor az oktatóm volt a Bátraknál.

- Hallottam, hogy a doki semmi jó hírrel nem tudott szolgálni. De nem szabad feladnod a reményt.

Bólintok. Ő pedig felsóhajt.

- Az a lány annyi jó dolgot tett veled. Mikor megláttalak két év után, rád sem ismeretem. Nem az a kis félszeg Szerencsétlen vagy, aki utolsóként ugrott, és az a keményszívű, zárkózott és megközelíthetetlen Bátor sem, akivé a beavatás során váltál. Nagyon sokat változtál. Féltem, hogy sosem fogsz tudni elszakadni attól, amit apád tett veled. De ahogy látom, mégis sikerült. Amikor csak tehettem, figyeltelek a kamerákon keresztül, és mióta itt vagytok, meg akármennyi szörnyűség történt, többet láttalak mosolyogni, mint eddig bármikor. Sőt, azóta sokkal vidámabb vagy, mióta találkoztál Trisszel. Tartottam attól, hogy képtelen leszel bárkit is közel engedni magadhoz, de tévedtem.

Elmosolyodom. Igen, valóban Tris volt az, aki kirángatott a letargiámból, hogy apám fia vagyok, és nem tartozom igazán a Bátrakhoz.

- Nem tudom, hol lennék most nélküle… - suttogom, miközben a padlót bámulom.

- Muszáj hinned benne. Hinned kell, hogy meggyógyul. Amennyit hallottam róla, tudom, hogy igazi harcos, aki nem adja könnyen magát. Bízz benne, hogy túljut ezen is.

Igaza van. Bíznom kell Trisben. Minden bizalmam benne van, hogy elég erős ahhoz, hogy megcsinálja. Hogy újra itt legyen velem.

- Köszönöm - nézek rá egykori oktatómra, és halvány mosoly jelenik meg arcomon.

- Viszont addig jól jönne a segítséged.

Értetlenül pislogok.

- A segítségem? Mihez?

- Értem én, hogy ki kellett törölni az itteniek memóriáját, hogy ne legyen több különbség a tiszta génűek és a nem tiszta génűek között. Bár jobban örültem volna, ha nem utólag tudom meg, bár megértem, hogy nem bíztatok bennem. Viszont abba nem gondoltatok bele, hogy ez nem csak az emberek fejében volt, hanem rengeteg adat van róla.

A francba! A számítógépek tele vannak a kísérletek adataival. Hogy ez eddig nekünk miért nem jutott az eszünkbe?

- És az a gond, hogy nem csak itt tárolják ezeket az adatokat, hanem a központi szerver adatbázisába is bekerülnek, így a Kormány bármikor hozzáférhet. Mondjuk úgy tudom, hogy ők nem igazán foglalkoznak a Hivatal dolgaival, de ha rájönnek, hogy mi történt itt, minden bizonnyal átnéznek minden információt, ami a szerveren van.

- Szóval az lenne a feladatom, hogy be kéne törnöm a központi szerverbe, és törölnöm az adatokat?

- Pontosan! Nem is értem, miért nem a Művelteket választottad - viccelődik. - A probléma azonban nem ennyiből áll. Ugyanis egy hozzáértő személy bármikor visszaállíthatja az adatokat. Ezért kell írnunk egy vírust, ami helyrehozhatatlan károkat okoz a fájlokban, majd törli azokat. Előtte viszont a fontos információkat menteni kellene egy adathordozóra, különösen azokat, amik Chicagóra vonatkoznak.

Ostobán érzem magam, hogy meg sem fordult a fejünkben, hogy megsemmisítsük az elektronikus információkat a kísérletekről. A terv, amit Amar felvázolt nem egyszerű, és kockázatos is. A vírus megírása a legkönnyebb része az egésznek. Ami nehezebb, hogy észrevétlenül kell meghekkelnünk egy minden bizonnyal erősen védett szervert. A Műveltek rendszerébe nem volt nehéz betörni, de egy ilyen méretű szerverrel már sokkal nehezebb dolgunk lesz. Ráadásul az adatokat is gyorsan kell majd lementenem, ha észrevétlen akarok maradni. Valamint igyekeznünk kell, hisz nem tudni, hogy a Kormánynak mikor fog feltűnni, hogy valami nem stimmel a Hivatalban.

Kétes vállalkozás, de nagyon fontos, hogy az adatok megsemmisüljenek. Így pedig lesz mivel lefoglalnom magam, és nem minden pillanatban azon gyötrődöm, hogy vajon Tris még lélegzik-e.

- Rendben, benne vagyok.


****


Az itteni vezérlőterem sokkal nagyobb, mint amit a Bátrak központjában láttam. Minden szabad felületen monitorok függnek a falon, és közvetítik a városban zajló eseményeket. De ha tüzetesebben megnézem a kijelzőkön felbukkanó tájakat és épületeket, rá kell döbbenjek, hogy azok nem csak Chicagót mutatják. Olyan utcákat és felhőkarcolókat meg hidakat látok, amiket eddig még soha. Mennyi telep lehet még egy hasonló kísérletbe bevonva, mint a miénk?

Hasonlít ahhoz a teremhez, ahol a Hivatal alkalmazottai és mi is néztük mi történik Chicagóban. Ott csak a terminálok voltak, itt viszont számítógépek hada áll az asztalok mellett és a falak mentén, és vezetékek tekeregnek szanaszét a padlón. Ez a központi vezérlőterem.

Cara és Matthew egy-egy monitor előtt ülnek, amin - ha közelebbről megnézem -, végtelen hosszúnak tűnő programkód látszik, és sebesen gépelnek. Valamennyit én is értek ezekhez a kódokhoz, de közel sem annyit, hogy értsem is, mit próbálnak írni.

- Ez micsoda? - kérdezem, miközben végigfuttatom a tekintetem az egyik algoritmuson.

- Ha minden jól megy, ez lesz a vírus, amit a szerverre fogunk küldeni - magyarázza Amar mögülem.

- Igen, ez fogja használhatatlanná tenni a fájlokat, de még nem most lesz kész - hadarja Cara, miközben tovább nyomkodja a klaviatúrát.

Ránézek Amarra.

- Nekem mi lenne a dolgom?

Matthew fél szemmel rám pillant, de a keze nem áll meg.

- Mennyire értesz a programozáshoz? Meg a hálózati jelszavak feltöréséhez?

Felhorkantok.

- Gond nélkül feltörtem már a Műveltek rendszerét. A programozás viszont nem az erősségem, csak az alapokat tudom, meg pár kisebb programot írtam már.

- Akkor azzal kezd, hogy az itteni szerver tartalmát átnézned olyan adatok után, ami a ti városotokhoz kapcsolódnak, vagy fontosak lehetnek számunkra, és mentsd őket erre. - Azzal a kezembe nyom egy kis méretű, leginkább egy tollra emlékeztető, csak annál rövidebb tárgyat. Egy flashdrive, ismerek rá. A Műveltek mutattak róla képet egymásnak még iskolás koromban, hogy is nézett ki egy ilyen adathordozó a háború előtt. Ezek szerint még ma is léteznek, csak a mi nem használtuk őket.

Leülök az egyik képernyő elé, és megnyitom a fájlkezelő programot. Szerencsére a gépeken nem használnak jelszavas védelmet, gondolom azért, mert már ahhoz is kód kell, hogy bejuss a vezérlőterembe.

Az adathegyek láttán elborzadok. Ezt rengeteg idő lesz átnézni. Mindenhol könyvtárak, amikben további almappák vannak. Egy szerencsém van: a rendszer kezelői legalább szelektálták az adatokat, így könnyebben megtalálom azt, ami engem érdekel.

A mappa neve pedig CHG2081FS.

Amint megnyitom, rá kell jöjjek, ez valóban hosszú lesz, mivel temérdek adat van csak ebben az egy könyvtárban. Úgy fél óra böngészés után jövök csak rá az adatszerkezet tematikájára.

Külön mappákat hoztak létre az öt csoportnak, ami tartalmazza a jelenlegi és korábbi tagjaik neveit, és azok legfontosabb adatait, köztük az eredeti csoportjuk megnevezését, melyik évben volt a beavatásuk, és azon milyen helyezést értek el (már amelyik csoportnál ennek van jelentősége), valamint milyen munkakörben helyezkedtek el. Részletes leírás található a csoportok központjairól: tervrajzzal, méretmegjelöléssel, valamint az egyes helyiségek funkcióinak feltüntetésével. Emellett mindegyik mappa tartalmaz egy-egy fájlt a csoport eddigi vezetőinek adataival.

De nem csak a csoportokról van információ. A csoportnélküliekről is rengeteg feljegyzés van, megjelölve a menedékházaikat, és találok három diagramot is. Az első százalékos megoszlásban szemlélteti, hogy melyik csoportból buktak el legtöbben a beavatáson. Természetesen a Bátraktól kerültek legtöbben a társadalom peremére. A másodikon az látszik, hogy mennyivel több géntiszta személy van a csoportnélküliek között, mint genetikailag sérült. Elámulok, hogy a 78 százalékuk tiszta génekkel rendelkezik. A harmadik pedig egy összesített oszlopdiagram az öt csoportról és a csoportnélküliekről. Nem lepődök meg, hogy a Bátrak vannak a legkevesebben, míg Barátságosak száma a legtöbb, de utánuk a csoportnélküliek a legnépesebbek.

És az adatok ha minden igaz a legutóbbi választási ünnepség után lettek rögzítve.

Van egy könyvtár, amiben Chicagóról, mint városról van szó, főleg a háború előtti helyzetet mutatja be. Érdekesnek tűnik, de nincs időm tüzetesebben átolvasni, viszont ez is felkerül az adathordozóra.

Megtaláltam az eddigi összes választási ünnepség felvételét az egyik almappában, míg egy másikban a támadásszimulációval kezdődő események videofelvételei vannak.

De ami igazán döbbenetes számomra, az az a könyvtár, ami minden eddigi városlakó adatait tartalmazza aszerint csoportosítva, hogy melyikük volt sérült génállományú, és melyikük nem.

Elképesztő alapossággal rögzítettek rólunk mindent. A születésünktől kezdve mindent feljegyeztek: a magasságunkat, a testsúlyunkat, a szokatlan viselkedésünket, ha betegek voltunk, azt is felvezették az aktánkba, az iskolai jegyeinket, az alkalmassági vizsgánk eredményét, a beavatásunk részleteit, a munkánkkal kapcsolatos információkat, a családi kapcsolatainkat, és persze a halálunk körülményeit. Mindent…

Meg se lepődöm, hogy az én nevem után a GS, mint genetikailag sérült megnevezést találom. Benne is van, hogy korábban genetikailag tisztának hittek, de miután itt megvizsgálták a DNS-em, rájöttek, hogy csak a szérumok hatására vagyok immúnis.

Akaratlanul is Tris mappáját keresem, bár nem vagyok benne biztos, hogy bele akarok olvasni. Nem tart sokáig, amíg rábukkanok, természetesen a GT, azaz genetikailag tiszta megjelöléssel a végén. “Prior, Beatrice_GT” nevet viseli az akta. Egy hosszú pillanatig magam előtt látom a csillogó szemű Trist, ahogy lehúzom a hálóról a Bátraknál, a következő másodpercben viszont már azt a sápadt lányt látom, aki a kórházi ágyon fekszik.

Nem tudom megnyitni az aktáját, egyszerűen nem visz rá a lélek. Az övé felett ott van az édesapja, Andrewé, alatta pedig Calebé, az övéik mögött pedig a GS szó szerepel, és az édesanyjáé, Natalié is, aki épp olyan tiszta génű, mint a lánya. Ám van még egy mappa, amin megakad a pillantásom. Egy mappa Caleb és Natalie aktája között, aminek túlságosan is ismerős a neve.

Prior, Edith_GT. 


Szerző megjegyzése: Szóval itt vannak ezek a rövidítések. A magyarban nem lettek rövidítve, de az angolban gyakran használta Veronica a GD és GP kifejezést, ezért magyarosítottam őket GS-re és GT-re.



5 megjegyzés: